Az „Oroszlán-terv”: Orbánból Pozsgayt?

Pár napja a közvélemény uborkaszezonban is a politika iránt érdeklődő részét erősen foglalkoztatja, hogy a miniszterelnök egy ismerős magángépén a tengerpartra repült, ahol hajóra szállt, majd – miután sokan kérdezgetni kezdték, hogy mindezt magánúton teszi-e – képet posztolt arról, hogy ő bizony dolgozik a közvetlen kollégáival. A 2026-os győzelmi terv készül, sőt el is készült, amelyet oroszlános kifestővel illusztrált: nevezzük ezt „Oroszlán-tervnek”.

A Kontroll csatornáján Magyar Márton alapító egy telefoninterjút készített Kéri László politológussal, amelyben elhangzott, hogy Orbán a most elkerülhetetlennek látszó jövő évi vereségből egy módon szabadulhat jogállami keretek között: ha átül a köztársasági elnöki székbe. Sulyok Tamás és stábja annyira nyilvánvalóan alkalmatlan bármire, amelyben minimális kombinációs készség kell – ebbe beleértem a Fidesz számára hasznos döntésekre való képtelenséget is – hogy lecserélését valószínűleg a narancsos bázis sem találná különösebb veszteségnek. Pláne akkor, ha az utódja Orbán Viktor lenne. Csercsa Balázs vasárnapi véleménycikkében továbbmegy: a kormányzói tisztség újraalkotásának esélyeiről ír.

Közjogilag a dolog simán kivitelezhető. Sulyokkal közlik, hogy le akar mondani a köztársasági elnökségről, Orbán lemond a miniszterelnökségről, megnevezi utódjának mondjuk Lázár Jánost (azért mondom őt, mert arrafelé az ő kommunikációs képességei a legjobbak, talán Orbánét is meghaladóan). Azután a bátor kétharmad pajzsra emeli mindkettőjüket új pozíciójában, akár néhány óra alatt újraírva ezzel a hazai politikai sakktáblát. Ezen tovább lehet később változtatni, és az új elnök kezébe a mainál lényegesen nagyobb, francia vagy lengyel típusú jogköröket adni. Lehet, hogy ez a „Oroszlán-terv”?

Ezzel persze a Fidesz kimondaná, hogy hát igen, a pályán győzni már nem tud, tehát amíg nála a szabálykönyv írásának joga, addig ezzel élne.

Mibe akaszkodhatna a Tisza, vagyis a Fidesz rendszer-ellenzéke? 

Leginkább abba, hogy az erős elnöki pozíciót alkalmazó országok (így az említett Franciaország vagy Lengyelország, de nyugodtan ide érthetjük az Egyesült Államokat is) közvetlen elnökválasztást tartanak. A valódi operatív hatalmat birtokló erős elnökök közvetlenül a néptől kapják a felhatalmazást, nem egy három évvel ezelőtt megválasztott, és a közvélemény-kutatások szerint erősen lejárt szavatosságú parlamenti többségtől.

Egy közvetlen elnökválasztáson pedig Orbánnak még kevesebb esélye lenne, mint egy 106 választókörzeten alapuló általános országgyűlési voksoláson.

Ezt a Fidesz 1989-ben még jól tudta, sőt a köztudatba is – a „ruszkikhaza-beszéden kívül” – ezzel jutott be. 1989 végén nem írták alá a kommunista párttal a kerekasztal-megállapodásokat, mert abban az szerepelt volna, hogy az ellenzék számára talán a legelfogadhatóbb, de mégis a pártállam által jelölt Pozsgay Imre legyen a köztársasági elnök, aki a rendszerváltást levezényli. A „négyigenes” népszavazás egyetlen érdemi kérdése erre is irányult (a másik három a kommunista rendszer addigra már feladott intézményeit szántotta volna be), és hajszálnyi többséget is kapott. A rendszerváltás alkotmányos felépítésében így a kommunista rendszernek nem osztottak lapot, és ez nagyrészt az akkori SZDSZ és Fidesz érdeme.

A helyzet a fenti „Oroszlán-terv” megvalósítása, illetve annak megpróbálása esetén eléggé hasonló lenne. Adott egy parlamenti többség, amelyet egy olyan rendszer prezentált, amelynek leváltására, meghaladására készül az ellenzék, de jogilag persze élhet mindenféle jogával, sőt, gyakorlatilag bármi további jogot is adhat magának. Ezt – az 1989-es módon – úgy lehet megpróbálni megakadályozni, ha felteszik az 1989-es kérdést: „Csak az országgyűlési választások után kerüljön sor a köztársasági elnök megválasztására?”, vagy valamely permutációját.

Azt tenném hozzá, hogy ha tényleg ez lenne a Fidesz mesterterve, akkor mindkét 1989-es két induló alapállításukat – a másik ugye a „ruszkik haza” – feladnák.

Fotó: Arcanum