Isten veletek, drága lengyel barátaink!

Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki, oba zuchy, oba żwawi, niech im Pan Bóg błogosławi! Na jó, de hol vannak már a politikai rendezvényeken lengedező lengyel zászlók, a rengeteg mássalhangzó a transzparenseken, és a lengyel nemzeti viseletbe öltözött csoportok? 

Amíg a 2000-es években nem volt olyan Fidesz rendezvény, amelyre ne érkeztek volna tucatjával Orbán Viktor lengyel támogatóit szállító buszok tucatjai, ma már arról számol be a média, hogyan bírálja egymást a két ország miniszterelnöke az európai politikai porondon, miként zárja be a lengyel kormány Varsóban a Felczak Intézetet. Miközben a magyar kormányfőhöz közeli médiavállalkozóknak éppen az egyik lengyel kereskedelmi televízióra fáj a foga, a lengyel külügyminisztérium bekérette a varsói magyar nagykövetet, mert Magyarország politikai menedékjogot adott Marcin Romanowski lengyel politikusnak, akit 11 bűncselekménnyel vádolnak, a többi között azzal, hogy sikkasztott a lengyel Igazságügyi Alapból.

A diplomáciai botrány már ott tart, hogy Radoslaw Sikorski külügyminiszter meg sem hívta a magyar nagykövetet a lengyel uniós elnökség nyitóünnepségére.

Pedig a két nép összeborulását sokan már az Árpád-ház és a Piaszt-dinasztia közötti jó viszonyra vezetik vissza, amit alátámasztanak a magyar-lengyel uralkodói házasságok is, bár meg kell jegyezni, hogy ez a jelenség abban a korban teljesen általános volt Európa-szerte. Mint ahogy az is, hogy számos utódlási kérdésben, és az ezekből rendszerint kialakuló háborús viszályokban egymást támogatták. Az első kiemelkedő közös politikai intézmény az Anjou-k idejében létrejött magyar-lengyel perszonálunió volt, ami a történelmi alapja a későbbi Visegrádi Együttműködésnek is.

A két nép jó viszonya a török uralom idején sem romlott meg, Báthory Istvánt lengyel uralkodónak választották a Jagelló-ház kihalását követően, sőt még Rákóczi Ferenc első útja is Lengyelországba vezetett, miután megszökött a bécsújhelyi börtönből. A XIX.században a magyar nemesség pénzzel is támogatta a lengyelek újraegyesítési törekvéseit, Bem és Dembinszky érdemeit pedig mindenki ismeri az 1848-1849-es magyar szabadságharcban.

A második világháború kitörését követően a német nyomás ellenére is befogadták a lengyel menekülteket Magyarországon, és a két nép közötti érzelmi köteléket a murcki mészárlás is szorosabbra kötötte. 

1945 elején a Katowice melletti faluban 29 magyar katonát végeztek ki az oroszok, miután azok letették a fegyvert. A holttesteket a helyiek temették el, és sírjaikat is ők ápolták.

1956 új szintre emelte a két nemzet kapcsolatát, júniusban a poznani munkások sztrájkot hirdettek, az egyre erőteljesebb demonstrációk után októberben az állampárt Władysław Gomułkát választotta első titkárának, aki új korszakot hirdetett, és szembefordult a sztálinizmussal. Gomulka beszédét idézte október 23-án Budapesten a Szabad Nép, a magyar egyetemisták pedig Bem apó szobrához vonultak, miközben azt kiáltozták: „Minden magyar együtt halad, követjük a lengyel utat!”, majd kitűzték a lengyel lobogót.

A szocializmus idején Lengyelországban „antisztálinista” felkelésnek nevezték azt, amit itthon ellenforradalomnak tituláltak, a szamizdatban pedig számos cikket jelentettek meg arról, mi is történt valójában Budapesten 1956-ban. Nálunk is a második nyilvánosságban emlékezhettek az 1983 tavaszán agyonvert Grzegorz Przemyk diákról, és arról is, hogyan rabolta el, majd végezte ki brutálisan a lengyel állambiztonság a szabadságjogokért küzdő Jerzy Popiełuszko katolikus papot.

A rendszerváltást, majd a NATO- és EU-csatlakozást már egyszerre élte meg a két nemzet, 2006-ben Lech Kaczynski és Sólyom László közös emlékművet avatott, majd egy évvel később minkét ország parlamentje megszavazta március 23-át a lengyel-magyar barátság napjának.

Sokáig úgy tűnt tehát, hogy nincs olyan történelmi esemény, ami az ezeréves testvéri viszony alapjait megrendíthetnél, a jelenlegi magyar kormánynak azonban láthatóan csak addig számított a barátság, amíg saját politikai érdekét szolgálta.