Levél az 50 éves érettségi találkozóhoz

Kedves Zsuzskám!

Drága szeretett Barátnőm, tán csak akkor sajdult bele ennyire szívem a fájdalomba, mikor elvesztettem jobbik felem Jánosom, mint most, amikor azt kell írnom, nem tudok ott lenni az 50 éves osztálytalálkozónkon. Nem láthatom mivé lettek a régi társak, nem hallhatom az ízes tréfákat, nem csókolhatom meg kezét még élő tanárainknak. Nem érezhetem újra a líceum falainak áporodott illatát, s nem ölelhetlek meg Téged sem kedves barátnőm.

Pedig annyi mindent illene mondanom.

Nálunk itt „magyarban” végre szebbre és jóra fordult minden, hál Istennek, oly régóta vártunk erre. Megkapjuk a törődést, a szeretetet, itt csak szép szavakkal illetik azokat, akik megtették a kötelességüket, ledolgozták a penzumot, amit rájuk mért a világ. Nem is maradok senkinek adósa a hálával, szorgosan imádkozom, s ha látnád hogyan szépült meg a faluban a templom, biz csodájára járnál te is. 

Néha azért elsimítok egy-két könnycseppet, hogy egy szál fiam és unokám sincs mellettem. Janó, aki olyan formátum lett, mint apja volt, a fritzeknél maradt, van is baja ott elég azokkal a népekkel. A kicsi Zolika pedig hazament Erdélybe, ott alapított firmát, azt írta nemrég, így könnyebben kijön a számolás. No ők tudják, hogyan akarják fordítgatni a kormányt, ha kanyarodni van kedvük életük útján. De bárhol is vannak, nem veszett ki belőlük a sok szeretet, amit kaptak, s ha nem is tudják munkával vagy törődéssel viszonozni azt, hát legalább küldenek apanázst öregedő anyjuknak, és azt nem is mérik szűk marokkal, egyik se magának való.

Csak azért vagyok néha így elkeskenyedve, mert a kor felütötte nálam is a fejét, hiába nem akarom én számolni az éveket, csak forog körbe-körbe az elátkozott mánus. A fájdalom meg úgy kezdett el ragaszkodni, mint szép emlékű Morzsi kutyánk, akit hiába kergettem el a küszöbtől, csak visszakéredzkedett. A régi vén doktorunkat magához vette a teremtő, az ifjabbaknak meg úgy lászik nemigen van kedve a fülére rakni a szívhallgatót, így nekünk koros öregasszonyoknak a városba kell járnunk a zötyögős buszon, ha fel akarunk íratni valamit, vagy levelet küldeni. Ismersz Zsuzskám, hogy nem panaszkodom, de a hályogra mégiscsak kell valami, az őrölt tyúkzúza, amit még nagyapám is használt nem segít semmit se.

És annyi mindent illene kérdeznem is.

Milyen az otthon? Mert nekem az maradt a hazám, akárhol is állnak reguták a határ mentén. Errefelé most azt írják, nehezen boldogultok, rossz idők járnak az öregekre, és mindenki számolja az aprót.  Azt is mondják itt, hogy megint figyelni kell a szavakra, nehogy a szájakból rossz helyre szaladjanak.  A Zolika mindig kérlel: Gyere inkább haza Mama, itthon jobb életed lesz, mint Magyarországon! De gyerek az még, nem tudja milyen volt ott élni, nyolcvanötben zaharért állni a sorban. És itt szabadság van Zsuzskám! Ki lehet mondani, amit csak kívánsz, nem a fataró meg a zsidó mondja meg, hogyan éljünk. 

Nem szaporítom tovább a szót, és nem is féltelek benneteket, mert a székely ember nem hajlik, csak törik. Azért nem tudok menni a találkozóra, mert nyárra tervezik a szemműtétet, amire már fél éve várok, és nem akarok új időpontot kérni. De veletek vagyok! 

Ölellek: Erzsi

Címlapkép: Pixabay