A félelem elillant és ez kissé zavar

Annyira hozzászoktunk, hogy a NER-ről „bizonyos helyzetben” csak óvatosan beszélünk. Ez
nem olyan, mint az 1989-es rendszerváltáskor, mert ott már évek óta tudni lehetett, hogy
vége. Tudtuk, hogy már csak a hatalomátadás módja a kérdéses. És azt is tudtuk már
hónapokkal előbb, hogy békés hatalomátadás lesz.

Most viszont nem. Még a választás napján is ott volt az emberben a félsz, hogy mi lesz, ha a
Fidesznek mégis sikerül az erőszak, a zsarolás, a fenyegetés, a megvásárlás, a
manipuláció, a csalás, a…? Hiszen még a választás napján is azt mondogatták, hogy győzni
fognak. Aztán a hegy tetejéről lezuhantak a mélybe, a magyarok pedig hirtelen, egy
szemvillanásra ott találták magukat egy olyan helyzetben, mint Frodó az egy gyűrű
megsemmisülése pillanatában: eltűnt, megszűnt, már nincs itt a kegyetlen érzés, a folyton
vizslató szem, a félelemkeltő nyomás.

Ez túl gyors, túl felfoghatatlan, túlságosan értelmezhetetlen állapot. Csak nézünk körbe
értetlen tekintettel még négy héttel az esemény után is és egyszerűen nem, tudjuk elhinni.
Eltűnt a Fidesz mágia, eltűnt a NER dominanciája, eltűnt a közmédia pökhendi arroganciája,
eltűnt a propaganda varázsa, már kiröhögjük, kettéhugyozzuk, mint egy hóembert, sőt, már
azt látjuk, hogy a Fidesz legmagasabb szintű vezetői is egyre szánalmasabbak, egyre
esetlenebbek, már nem utasítgatnak, már nem fölényeskednek, már hebegve, zavartan,
szánalmasan magyarázkodnak, mint Karinthy rossz tanulója a táblánál: én készültem, én
tudom, én nem hibáztam, én nem tehetek róla, én ott se voltam, arról én nem tudtam, ha
tudtam volna, akkor megoldom, de erről nem én tehetek, én jól végeztem a dolgom, csak ők,
azok a hibásak, nem én…

Gyáva, hazug és piti hebegés az in flagranti pillanatában - „most nekem hiszel, vagy a
szemednek?” -, hátha bejön, de már mindenki látja, hogy ezeknek nincs semmi hatalmuk.
Nem is volt, csak mi voltunk valamiért gyengék, erőtlenek, naivak, hogy elhittük ezeknek a
szélhámosoknak, hogy ők erősek, riasztóak, félelmetesek, és most nézzük ezeket a hebegő
erkölcsi hullákat, szánalmas gesztikulálással mentegetőző senkiket, akik erőtlenül
igyekeznek eltakarni a tőlünk lopott vagyonukat, de túl sokat loptak ahhoz, hogy képesek
legyenek eltakarni, és így a rettenetes bűnük hegyként terpeszkedik szánalmasan kicsi
testük mögött, amit csak a propaganda nagyítója formált hatalmasra, de a nagyító apró
szilánkokra tört, róluk meg kiderült, hogy törpék.

De ez nagyon hirtelen történt. Egyetlen nagy durranás és vége. Magángépre ugráló
patkánylelkű orkok mentik a tőlünk lopott vagyont. A korábban félelmetes Sauron súlytalan,
összetöpörödött lelke az USA-ba menekül, hátha ott nem bántják. Már csak egy hőbörgő
senki. „Majd én megújítjuk a pártot, a nemzeti oldalnak szükségünk van rám és én nem
menekülünk el a feladat elől”, majd repülőre száll és még belehazudja a kamerába, hogy
„majd én meghódítjuk amerikát” és szánalmas vigyort ereszt meg még utoljára.
Pedig tudja, hogy börtönben fogja leélni a maradék életét. Mi meg majd mutogatjuk az
unokáknak: látod, ez volt az a lény, akiről azt tanultad az iskolában, hogy egy nemzetvesztő
gazember.

De egy dolgot érdemes megjegyezni a földöntúli eufória közben: ezeket a most kiröhögött,
szánalmasan gyámoltalan NER-vezéreket mi engedtük óriásokká varázsolni, mi hittük el
nekik, hogy félelmetesek, mi tűrtük el, hogy uralkodjanak felettünk, mi fogadtuk el, hogy
ellopják a vagyonunkat, a jogainkat, a létbiztonságunkat, az egészségünket, a… mindent.

Ezt jó, ha soha nem felejtjük el.

Szerző: Nemes György

Fotó: Léderer Anita