Hunyadi: ennyi pénzből lehetett volna jobb is

A hétvégén kezdték el bemutatni minden idők legdrágább magyar filmes produkcióját, a Hunyadi című sorozatot a kormányközeli TV2-ben. A 10 részes történelmi filmsorozat összköltsége 25 milliárd forint fölött volt, amiből több mint 15 milliárd közvetlen állami támogatásként érkezett. Véleménycikkünk szerzője szerint az eddig leadott epizódok nem okoztak óriási csalódást, de az mindenesetre kijelenthető, hogy jobban is el lehetett volna költeni ezt a rengeteg pénzt.

Igyekszem a korábban olvasott kritikáktól és az óhatatlan politikai felhangoktól nem befolyásolva értékelni a Hunyadi-sorozatot és ha nem is vagyok elragadtatva, óriási csalódást sem okozott az eddig látott két epizód. Történelemtanárként természetesen a történeti hűségre, míg drámatanárként a színészi játékra és a rendezői munkára figyelek kiemelten, de alapvetően szórakozásként fogom fel a filmnézést. Ha viszont e téren zavart érzek az erőben, az mindenképpen rányomja a bélyegét a teljes produkció megítélésére. Bán Mór a sorozat alapjául szolgáló, eddig tizenkettedik köteténél járó regényfolyamát évek óta olvasva volt egy előzetes elképzelésem és elvárásom a filmes megvalósításról, amelynek az alkotók nem mindig tudtak megfelelni, de lehetséges, hogy a hiba az én készülékemben van.

Adott a párhuzam a Trónok harcával, amely tagadhatatlanul megérintette az alkotókat: a főcím mellett a bőségesen adagolt szex és erőszak, valamint bizonyos jellemábrázolások és intrikák is ismerősek lehetnek onnan. A látvány, a díszletek, a jelmezek és a speciális effektek teljesen rendben vannak. Míg azonban a pörgős cselekményű Trónok harca elbírja a gyengébb színészi játékot is, addig a Hunyadi pont a főszereplő alakításával kapja az első komolyabb léket. 

Amilyen jól állnak Kádár L. Gellértnek az ifjú Jankó zabolátlan erőszakosságát bemutató jelenetek, addig a békésebb párbeszédekben túlságosan is visszafogott a szövegmondása. De amíg a szűkszavú és dühösen-szomorúan néző Kit Haringtont mint Havas Jont elbírja az HBO-szuperprodukció, addig a kitűnő fizikai megjelenésű kovásznai színésznek Sztanyiszlavszkij, a nagy orosz rendező bizonyos jelenetekben azt mondaná: “Nem hiszek magának!”

Ugyanakkor Luxemburgi Zsigmondot alakító Gálffi László kiemelkedik a mezőnyből. Neki elhiszem, hogy ő a már kissé kiégett szoknyavadász király, a magyar főúri ligák közti egyensúlyozás és az európai diplomácia nagymestere, aki meglátja a csiszolatlan gyémántot az ifjú Hunyadiban. Az viszont, hogy a hét nyelven beszélő, egyébként pont német anyanyelvű Zsigmondnak miért volt szüksége tolmácsra a Habsburg Frigyessel való tárgyalás során, érthetetlen számomra. Egyébként a rendezői változatban az anyanyelvükön megszólaló és gyakran a szerepüknek megfelelő nemzetiségű (pl. osztrák, török, szerb, olasz) színészek sokat tesznek hozzá a filmélményhez. A Mara Brankovics szerepében nagyot alakító Törőcsik Franciska pedig szerbül és törökül is beszél.

A népes szereplőgárdából Rujder Vivien (Szilágyi Erzsébet) és a Vlad Dracult játszó Nagypál Gábor hozta leginkább azt, amit Bán Mór regényfolyamának elolvasása után vártam tőlük. A szende szőkéből harcos amazonná váló nagyasszony és az alattomos, kegyetlen havasalföldi fejedelem meghatározó szereplői a történetnek. A magyar történetírás és Bán Mór által kifejezetten negatív figurának beállított, hatalomvágyó és intrikus Cillei Ulrik (Fekete Ernő) viszont még hajával és arcszőrzetével is a Trónok harcában megismert Kisujjra (Aidan Gillen) emlékeztet, bár tény, hogy a két karakter között valóban sok a hasonlóság.

A sajtóbemutatón levetített öt epizódot látók politikai oldaltól függően értékelték pozitívumként vagy negatívumként a Nemeskürty István történelmi esszéiből jól ismert és Bán Mór regényeiben kimaxolt, a valójában a Kelethez tartozó magyarságot elpusztítani akaró, de minimum cserbenhagyó gonosz és dekadens Nyugatról szóló összeesküvés-elméletet, amely a sorozatban is megjelenik, bár diszkrétebben, mint a könyvekben. 

Kőházy “FankaDeli” Ferenc például - akinek korai rap-dalait a Suhancossal bezárólag kifejezetten kedvelem és a mai napig szívesen hallgatom - Facebook-bejegyzésében így idézte fel a Bán Mórral (polgári nevén Bán János) való beszélgetését a díszbemutató után: 

“Arról nem szólva, hogy nekem is csak a képsorokat nézve esett le, hogy nem a szultán a főgonosz ... de ezt majd megérti a néző. Erre csak annyi utalást kérdeztem Jánostól a búcsúzásunkkor, hogy:
- János! Tényleg semmi sem változott?”

Ebbe a párbeszédbe nem nehéz belelátni a Cillei-Soros (az elképzelt nyugati háttérhatalom megtestesítője) és a Murád-Putyin párhuzamot…

A sorozatban statisztáló egyik kedves ismerősöm pedig ezt posztolta: “nézzétek.. jó lesz.. a politikai szart meg felejtsétek el.. elég szégyen hogy mindenre, még a művészetre is ráteszi a mocskos kezét.. s beszennyezi, összeugrasztja az embereket... A forgatókönyvíróval egyetértve : F**K NER! Éljen a film!”

A Hunyadi valószínűleg nem fog olyan kultikus műként bevonulni a magyar filmes kánonba, mint az Egri csillagok és A kőszívű ember fiai, ilyen nagyszabású történelmi sorozatként pedig nincs vele összemérhető előképe. Természetesen végignézem, de nem fogom úgy újranézni, mint a Trónok harcát, a Rómát vagy Az elit alakulatot. Hogy mennyi pénz égett el hiába és mennyit talicskáztak ki “alkotmányos költség” címén a produkcióból, egyszer talán kiderül. Az mindenesetre kijelenthető, hogy jobban is el lehetett volna költeni ezt a 25,6 milliárd (benne 16 milliárd állami) forintot, hiszen pont a történetet jobban szolgáló színészi játék és rendezői munka, valamint egy több ponton átgondoltabb forgatókönyv nem került volna többe. 

Az IMDb 6,1 pontos átlagos értékelése jól mutatja, hogy összességében egy nemzetközi szinten sem vállalhatatlan produkció született. A tavalyi “Most vagy soha!” 2 pontos IMDb-átlagának tükrében ez mindenképpen előrelépés, de a nézőben - legalábbis bennem - ott marad a hiányérzet: ennyi pénzből miért nem tudtak legalább egy kicsivel jobb sorozatot csinálni?

Fotó: TV2Play