A munka ünnepe, tavaszünnep, európai lét – Három az egyben május elsején

A naptár május elsejét mutatja: a tavasz ígéretének és a dolgozó ember elismerésének napját. A történelem során ez a dátum sokféle jelentést hordozott, a munkások jogainak követelésétől a kötelező felvonulásokig. Ma, egy olyan korban, amikor a környezet állapota, a munka jövője és hazánk európai uniós tagsága is kérdőjelekkel teli, érdemes elgondolkodnunk: mit is ünneplünk valójában és milyen kihívásokkal kell szembenéznünk?

Gyermekkorom az előző pártállami rendszer utolsó évtizedeire esett, így vannak halványabb és élesebb emlékeim a majálisokról. Felvonulás a Felvonulási téren (ma: 56-osok tere), integetés a ledöntött Sztálin-szobor talapzatán álló Kádár elvtársnak és társainak, birkapörkölt a rákospalotai Czabán Samu (ma: Széchenyi) téren, ringlisezés a szolnoki Tiszaligetben; névreszóló Vuk-rajzfilmfigurás kistáska, Neoton-koncert a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán és egy méltóságteljesen magányos roma flamencogitáros a tóparti padon a Városligetben - csupa szentimentális emlék egy egykor kötelező ünnepről.

Ma már ugyan nem kötelező, mégis sok mindent lehet és kell ünnepelni május első napján. A tavasz talán ilyenkor a legszebb: minden zöldbe borul, rengeteg a virág és még a globális felmelegedés által megvadított nyári hőség sem forralja fel, szárítja ki életünket. Nem véletlen, hogy régóta tavaszünnep ez a nap, ősi pogány hagyományokat őrizve. Bár ez most még kicsit nehezebb, érdemes minél többet a szabadban lennünk, hogy tudjuk, milyen kincset kell megvédenünk több évszázados felelőtlen természetátalakító tevékenységünk következményeitől.

Május 1. a munka ünnepe a világ legtöbb országában. 1955 óta a római katolikus egyház is ünnepli mint Munkás Szent József napját. Ezen a napon a munkások jogaikért, jobb megélhetésükért és munkakörülményeikért folytatott küzdelmére emlékezünk. Jussanak eszünkbe az ipari forradalom többnyire névtelen hősei, akik éhbérért, egészségtelen munkahelyeken robotolva építették a kapitalizmust és a nyugati civilizáció sikerét. Jusson eszünkbe Robert Owen, a jószívű gyáros, aki először vezette be a 8 órás munkaidőt. És jussanak eszünkbe az anarchista bombamerénylet miatt véres zavargássá fajult haymarketi tüntetés ártatlan áldozatai, akiknek emlékét 1890 óta hivatalosan is őrzi ez a nap. Ne feledkezzünk meg azokról az 1949-1989 közötti magyar dolgozókról sem, akik sör és virsli, no meg esztrádműsor mellett megpihenve hitték el: egy jobb világot építenek gyermekeiknek, unokáiknak.

A hatalmas vasbeton épületekben működő szocialista nagyüzemek azóta szinte kivétel nélkül bezártak, átadva helyüket a könnyűszerkezetes csarnokoknak, ahol ma már operátornak nevezett szalagmunkások százezrei dolgoznak váltott műszakban. Egyelőre keleti vendégmunkások tízezrei keresik kenyerüket magyar üzemekben, de rövid időn belül embertömegek válhatnak feleslegessé világszerte - így Magyarországon is! - a mesterséges intelligencia és a robotok térhódítása miatt, így megszűnhet a kétkezi munkások érdekérvényesítő képessége és annak legfőbb fegyvere, a sztrájk. Érdemes előre gondolkodnunk azon, hogy milyen értelmes, alkotó elfoglaltságot és ami még fontosabb: milyen megélhetést tudunk majd biztosítani a munka nélkül maradó embereknek.

Rengeteg honfitársunk kénytelen időszakosan vagy tartósan Nyugat-Európában munkát vállalni, hogy biztosítsa azt az emberhez méltó életszínvonalat magának és családjának, amelyre az itthoni bérek és árak mellett nem lenne lehetősége. Sokszor családjuktól távol, szűkös szállásokon idegenekkel összezárva, napi tizensok órát dolgozva keresik meg az itthoniak által irigyelt bért euróban, fontban vagy más, a forintnál jóval erősebb valutában. Ne irigyeljük őket ezért!

És ne irigyeljük a fogyatkozó számú egészségügyi dolgozókat és pedagógusokat, mert rájuk zúdul, rajtuk csapódik le a minden szinten beteg magyar társadalom összes problémája. Ne irigyeljük a mesterségesen felfuttatott építőipari kereslet miatt sokáig kapacitáshiányban szenvedő "szakikat" sem, mert már mutatkoznak a jelei annak, hogy a rengeteg munka és viszonylag jó kereset nem tart örökké.

Végül, de nem utolsósorban: hazánk 21 évvel ezelőtt csatlakozott az Európai Unióhoz, egy olyan politikai-gazdasági közösséghez, amelynek minden hibája és ellentmondása ellenére nemigen van alternatívája számunkra. Számos téren könnyítette meg életünket az elmúlt másfél évtizedben, és ha fideszes uraink nem lopták, tékozolták volna el az ide áramló fejlesztési forrásokat, sokkal jobban élhetnénk. Lehet Brüsszel ellen fasiszta módon uszítani, faék egyszerűségű goebbelsi propagandával telekürtölni és plakátolni az egész országot, megpróbálni belülről szétverni az uniót, de európai csatlakozásunk eredményei vitathatatlanok és a magyar társadalom többsége tisztában van vele, hogy helyünk ebben a közösségben van. A szomszédunkban dúló háború is rámutatott arra, hogy a változó világ kihívásaira csak egy, a lényeges közös ügyekben egységesebb és erősebb Európa tud hatékony válaszokat adni - különösen most, amikor a szeszélyes trumpi külpolitika miatt Amerika láthatóan magára hagyja az öreg kontinenst. Ebben az erősebb Európában viszont Magyarországnak meg kell találnia a méltó helyét az alapítók és a tőlünk lassan, de biztosan elhúzó közép- és kelet-európai tagállamok mellett. Ráadásul egy őszintén együttműködő, nem orosz és kínai trójai falóként működő Magyarország hatékonyabban tudja érvényesíteni valós érdekeit.

Nyugatra vándorló honfitársaink, a kimerült egészségügyi dolgozók és pedagógusok, valamint a bizonytalan jövő elé néző munkások sorsa intő jel. Május elsején ne csak a múlt hőseire emlékezzünk, hanem arra is, hogy közös európai jövőnk – az unió minden eddigi hibája ellenére – az egyetlen esélyünk arra, hogy a munka ne csak kényszer, hanem méltóságteljes életünk alapja lehessen.

Éljen május elseje, éljen a tavasz, éljenek a dolgozók és éljen Európa!

Fotó: Fortepan