Két képernyő, egyetlen Magyarország: az Orbán-rezsim halálának dátuma
Melyik volt az a pillanat, amikor a rendszer ebben a formájában végérvényesen és visszafordíthatatlanul véget ért – csak még nem tudott róla? Véleménycikkünk szerzője erre keresi a választ, és úgy tűnik, meg is találta azt.

Melyik volt az a pillanat, amikor a rendszer ebben a formájában végérvényesen és visszafordíthatatlanul véget ért – csak még nem tudott róla? Véleménycikkünk szerzője erre keresi a választ, és úgy tűnik, meg is találta azt.
Majd, ha egyszer, talán egy doktori disszertáció vagy történelmi tanulmány lábjegyzeteként valaki pontosítani akarja, hogy mikor történt meg a NER-nek nevezett Orbán-rezsim végérvényes, visszafordíthatatlan bukása, nem a 2026-os választási vereség dátuma lesz az igazi válasz. Az csak a hivatalos bejegyzés lesz az anyakönyvben. A halál beálltának valódi időpontja valamivel korábbra esik: 2024. december 31., éjfél.
Nem azért, mert akkor omlott volna össze a gazdaság. Nem azért, mert akkor mondott le valaki, és nem is egy nagy létszámú utcai megmozdulás miatt. Hanem mert akkor – egyszerre, országosan, tömegesen! – valami megtört a magyar választópolgárok nappalijaiban. A politikailag amúgy sohasem homogén családi-baráti társaságok előtt két képernyőn két ország szólalt meg: az M1 közvetítésén keresztül egy régóta kínos, üres tekintetű rendszer nyöszörgött tovább, míg a másikon, Magyar Péter szilveszteri beszédében valami sokkal egyszerűbb és veszélyesebb történt: valaki beszélt hozzájuk. És sokan hallották.
Ez nem egy párhuzamos ország kezdete volt, hanem az egyetlen, közös ország visszatérése. Ahol az emberek – legalábbis fejben – már nem Orbánékról, hanem saját magukról beszélgettek. Kényszeresen, feszült derűvel, dühvel vagy reménnyel, de – végre újra! – egymással.
Ezen az estén a rendszer láthatóan már nem uralta a narratívát. A hatalmat még igen – a médiát, az erőszakszervezeteket, a hivatali láncolatot, a pénzcsapokat –, de a történetet már nem. Mert egy történet akkor hal meg, amikor már nem hiszik el azok sem, akik mesélik. A Sulyok-féle el nem hangzott újévi beszéd tökéletes volt a semmire: annyira hiányzott, hogy mindenki észrevette. Mintha a köztársasági elnök nemcsak a kamerát, hanem a valóságot is kihagyta volna a műsorból. Két bukott államfő után a harmadik már nem volt hajlandó a nevét adni a nevetséghez.
És így vált Sulyok Tamás a csend hangjává.
Az elmaradt beszéd egy egész korszak hallgatásának szimbólumává: amikor már nem lehet semmit mondani, mert semmi nem hiteles. Nem lehet az erkölcsi iránytű szerepében tetszelegni, amikor az utolsó menekülők is kifelé szöknek az elnöki palotából. Ez nem a visszafordulás pillanata volt, hanem a beletörődésé.
Lehet még elemzéseket írni Miklósa Erika már már kellemetlenül túl közeli ultra-HD beállításáról, a belógó mikroportokról, az ügyetlen vágásokról. De mindez már csak a rendszer utórezgése: a műsorgyártásban már senki nem akarta menteni a főnököt. Talán már ők is tudták: ez a show már nem az övék. Ez már a közönség show-ja, ahol a néző dönt. És a néző átkapcsolt.
A hatalom nem egy pillanat alatt dől össze, hanem fokozatosan veszíti el legitimációját. De mindig van egy pont, ahol a repedés már nemcsak látszik, hanem elkezd látványosan recsegve-rocsopgva szélesedni. 2024 szilveszterének éjszakája ilyen volt. Az ország nem forradalmat látott – csak a saját tükörképét egy másik képernyőn. És ettől nem lehetett többé ugyanúgy nézni a régit.
Innentől már nem a NER meséje számít, hanem az, ami a két képernyő között megesett: az emberek végre újra beszélgetni kezdtek egymással. És ez, kedves olvasó, sokkal veszélyesebb bármilyen ellenzéki tüntetésnél.
Fotó: YouTube / Magyar Péter