Kortárs irodalmunk szánalmas vergődése

Mert hálót dobtak rá. Hiába minden erőlködés, hogy kijusson belőle, egyre jobban belegabalyodik. 

Ami nyilvánvaló: kortárs irodalmunk fősodrásának struktúrái szőröstől-bőröstől a NER kultúrkomisszárjainak kezébe kerültek. Megkockáztatom, a magyar irodalom írásbeliségünk kezdete óta nem süllyedt ilyen mélyre… A „szakmai” szervezetek közül A Magyar Írószövetség egy anakronisztikus, sztálinista szerkezetű őskövület. Nagyjából ezer tagból áll. Ám a 95-97 százalék tagsága pusztán formális. Elnök: Erős Kinga kritikus (születési hely: Brassó), aki a kortárs magyar irodalmat „egységesíteni” kívánja az „igényes szórakoztatás” jegyében. Az „igényesen szórakoztató” és az olvasói élményt ígérő között amúgy ég és föld a különbség. Az „egységesítés” meg Prokrusztész-ágy; aki kilóg belőle, abból levágunk, akinek meg túl nagy, azt az ágy méretére nyújtuk… A „választmány” főleg a NER jellemző figuráiból tevődik össze; de akad köztük nehány „kripto-NER-es” is, nehogy szó érje a ház elejét. A Szépírók Társasága 1997-ben vált ki a Magyar Írószövetségből, naná, hogy ők sem tekinthetők függetleneknek, bár ezt rendületlenül szajkózzák. Az „óellenzéki”, „ballib” maskara mögött háttéralkuk sokasága a NER-rel. S még ott a Magyar Művészeti Akadémia, a Petőfi Kulturális Ügynökség, meg más hasonlók, mint a Hatalom díj- és pénzosztó szerveződései… 

Valójában mindössze egy „szakmai” szervezetre volna szükség, nem tucatnyira. Amelyet világnézeti, esztétikai, stb. hovatartozásától függetlenül minden magyar nyelvű író-költő otthonának érez. Amelyben a szabadon választott vezetőség inkább csak afféle „moderátori” szerepet kap, hogy ne próbáljon „formálni”, „egységesíteni” az égvilágon semmit. S mindenképpen fel kellene támasztani tetszhalálából a magán mecenatúrát! Jöjjenek az új Hatvany Lajosok! (Jönnének is…) Akár szimbolikusan örökbe is fogadhatnának egy-egy alkotót (mint az állatkertekből a vízilovat, meg a lajhárt). 

A könyvkiadás és a terjesztés egymástól teljesen elkülönült, így legtöbbször nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal… Általános gyakorlat, hogy a boldogtalan szerző fizeti könyve kiadásának költségét (ami ma minimum 500 ezer forint), s egyáltalán nem biztos, hogy a könyv eljut az ország valamennyi fertályán lévő könyvesboltokba. Ráadásul ez a kontraszelekció melegágya. Gondoljunk csak bele! A szerény tehetségűnek, vagy éppen a dilettánsnak, ha van pénze, illetőleg gyorsan szerez valahonnét, pillanatokon belül megjelenik újabb klapancia-gyűjteménye, a teremtő erejű, Isten adta tehetség gyakran az íróasztalfiókjának ír. Mondják nyegle cinizmussal: pályázzon! Igen ám, csakhogy ha nem „a mi kutyánk kölyke”, s nincs jótékony hatalmi hátszél, a kiírt pályázatokon gyakorlatilag esélytelen. 

Érdemes megnézni egy-egy pályázat nyerteseinek listáját, bár ez annak tükrében válna igazán hátborzongatóvá, ha nyilvánosságot kapna az is, hogy kik nem nyertek… Valószínű, születnek jelentős irodalmi művek is napjaink Magyarországán, nagy részük jobb esetben lappang, rosszabb esetben pedig végleg elvész.

Kortárs irodalmunk külhonból egyáltalán nem látszik. Észrevehetetlen. Pedig gyönyörű anyanyelvünk nem valamiféle sajátos zárvány Európa közepén. Csak egyetlen elrettentő példát említek: NER-es komisszárok létrehoztak egy „The Continental Literary Magazine” című, negyedévente megjelenő folyóiratot kortárs irodalmunk USÁ-ban történő népszerűsítésére. Mindössze hét számot élt meg, azok is visszhangtalanul hullottak a semmibe, mert az amerikai olvasók egyáltalán nem voltak kíváncsiak rá. Sikerült így is eltapsolniuk 257 millió forintot! Több mint 150 alkotásom jelent meg angol nyelvterületen (65-70 százalékuk épp az USÁ-ban) néhány esztendőn belül, két új könyvemet is ott adták ki angol és magyar nyelven, s nem is említem a 25-30 reprezentatív nemzetközi antológiát, amelyekben helyet kaptak alkotásaim. Tapasztalataim szerint egyáltalán nem érdekli az ottani olvasóközönséget a harsányan, melldöngető módon magyarkodó, a vásári giccs, vagy a felhígult posztmodern „hanta”. Olvasmányélményt várnak, nem bóvlit! 

Mit kíván egy független, kortárs magyar író-költő? Mindössze annyit, háborítatlanul alkothasson, műveinek értékéről ne az épp regnáló hatalmi gépezet kultúrkomisszárjai formáljanak véleményt. Akik arcátlan cinizmussal lépten nyomon hangoztatják, Magyarországon az írói szabadság nem sérül. Csakhogy az irányukba nem hajlót voltaképp éhhalálra ítélik! 

Az elmúlt években sok-sok rendkívüli tehetségű pályatárs művészileg és egzisztenciálisan korán kiégett, végül reménytelenné vált helyzetében a halálba menekült. Olyan is volt, aki a szó valós értelmében éhen halt… Elmondhatjuk, hogy a kortárs magyar irodalomban néhány tucat elvtelen, Biberach-szerű gátlástalan törtető, megélhetési alkotó vált hangadóvá, akik világnézeti hovatartozásuktól függetlenül azonnal összezárnak, ha privilégiumaik netán veszélybe kerülnének. S minél kevesebben osztoznak az amúgy szegényes állami támogatásokon, annál több jut egy főre… Az értelmesebbje közülük most lapul, várja a fejleményeket, hogy kihez dörgölőzzön a továbbiakban… Ezt teszik lassan negyven éve… 

A minőségi kritika halott. Ha elmélyült, pontos elemzés helyett a mennyek országába emelem az valamelyik kincstári orgánumban ivócimborám, szeretőm, földim könyvét, aki ezt rövidesen viszonozza – ócska trükk, átlátszó szemfényvesztés…

Felejtsük el végre a „kultúrpolitikát”! A rossz emlékű „pártos”, „elkötelezett”, „közéleti” alkotók kultusza nem változott, csak a jelzőket cserélték újabbakra, korszerűbbekre. A Hatalom még az iszlám világ országaiban sem „tehénkedik” rá a kortárs művészetre, irodalomra úgy, mint nálunk. Ott létezik ugyan néhány mindenki által ismert hitelvi tabu, de az új alkotói törekvések iránti affinitásuk példás.

Úgy vélem, kortárs íróink és költőink közül a többség képes egymással szót érteni a jelentős szemléleti különbségek ellenére is, ha kívülről (vagy felülről) nem szítanak örökösen viszályt közöttük. Az acsarkodó, paranoiás légkör megöli az ihletet… 

Szerző: Aranyi László író

(A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Kontroll szerkesztőségének álláspontját.)

Fotó: Pixabay