Az állam működik, a gyerekek ellen

Ma Brüsszelben Orbán Viktor kijelentette, hogy „az állam működik.” A miniszterelnök ezt arról az államról mondta, amelynek intézményeiben gyerekeket prostituáltak, vertek és terrorizáltak. Arról az államról, ahol a jelzések eltűntek, a felelősséget eltolták, az elkövetőket pedig kitüntették, védték és pozícióban tartották.

Látjuk, hogy is ne látnánk, állam valóban működik. Az erőszak relativizálásában és az erkölcsi felelősség hárításában hibátlanul.

Gyerekeket bántalmaztak, prostituáltak, megaláztak egy állami intézmény falai között. Kellemetlen, na. De hát nem látod, paraszt? Az ügy kipipálva, a felelősök megvannak, az állam működik, a kormány teszi a dolgát. Innen már nincs miről beszélni.

Lehet visszahúzni dolgozni.

Mintha attól, hogy valakit végül letartóztattak, eltűnne az a kérdés, hogy miért történhetett meg mindez évekig. Mintha az állam feladata nem az lenne, hogy megelőzzön, védjen, reagáljon (időben), hanem az, hogy utólag rendet tegyen a romokon. Ezt egyébként kármentésnek hívják – jelzem tisztelettel –, de biztosan nem kormányzásnak, ráadásul úgy, hogy közben a kár elszenvedőiről egyetlen szó sem esik. 

A Szőlő utcai ügyben egyébként nem az a rendkívüli, hogy bűncselekmények történtek. Az a rendkívüli, hogy erről jelzések voltak, és ezek a jelzések falakba ütköztek. Vagy éppen eltűntek. Ja, igen, „az állam működik.” Már kezdtem épp elfelejteni.

És épp ez mutatja meg, mit jelent valójában az, amikor az állam „működik”. Nem azért ül ma a két korábbi igazgató letartóztatásban, mert a rendszer időben reagált, hanem azért, mert már nem lehetett nem reagálni. Videók kerültek elő, az ügy kikerült a kontroll alól, a kussolás pedig fenntarthatatlanná vált. Ez a különbség a normális működés és a kényszerű működés között.

És amikor a működés nem belső reflex, hanem külső kényszer, akkor a magyarázat sem lehet őszinte, csak felelősséget hárító. A kormány azonban mégis rendészeti nyelven beszél. Börtönről, fogvatartottakról, „nehéz közegről”. Ez a fajta nyelvezet arra szolgál, hogy az erőszak érthetővé, sőt, normalizált aktussá váljon. Ha börtön, akkor a verés belefér. Ha fogvatartott, akkor nincs helye empátiának. Ha rend kell, jár mellé az ütés is. 

Nem véletlen, hogy ezt a világot nem egy minisztériumi háttéranyag, hanem egy rockalbum írta le a legpontosabban. A Pink Floyd The Wall című albuma egy olyan rendszert rajzol meg, amely nem megérteni akar, hanem fegyelmezni és büntetni; nem gyógyítani, hanem formálni. A saját beteg képére. Ebben a világban a gyerek nem emberi lény, hanem kezelendő egység, a megalázás pedig nem eszköz, hanem kőkemény törvény.

A The Wall-ban minden trauma egy újabb tégla. Itt minden eltűnt jelzés, minden relativizált pofon, minden „nehéz közeg”-szerű szövegelés ugyanez. A fal megállíthatatlanul nő, a rendszer zár, az állam nem lát embert, a megnyomorított gyereket, akiért felel, csak rendet. Nem kérdez, utasít. Nem mérlegel, végrehajt. Nem ölel, hanem rideg módon szabályoz. 

Amikor a Orbán Viktor azt mondja, „az állam működik”, valójában azt mondja: a fal áll.
És a gyerekek a túloldalán maradnak.

És megjegyzem: akármit is követtek el, az állam feladata sosem a büntetés, hanem – a társadalom biztonsága érdekében – az elszigetelés, jelen esetben pedig a reintegráció. Ezek a fiatalok nem rabok, hanem az állam gondjaira bízott sérültek. Olyan gyerekek, akik már eleve traumákkal érkeztek a rendszerbe, és akiknek az állam nem gyógyulást, hanem újabb félelmet kínált. Máté Gábor, a traumákról való gondolkodást a mainstreambe emelő egyik legfontosabb gondolkodó szerint a traumatizált gyerek viselkedése nem ok, hanem következmény.

A düh, a szabályszegés, az agresszió nem l’art pour l’art romlottság, hanem egy túlélési stratégia. És amikor erre a rendszer erőszakkal válaszol, akkor nem rendet teremt, hanem megerősíti az elszenvedett traumát.

Egy gyerek fejét az asztalba verni, a mellkasára lépni, megfélemlíteni nem nevelés. Ez újrasebezés. Egy életre szóló üzenet arról, hogy a hatalom bánt, és nincs hova fordulni. Ráadásul kiváló „képzés” arra, hogyan váljon valakiből később valódi bűnöző. Amikor mindez egy állami intézményben történik – beleértve az iskolákat is –, az üzenet még súlyosabb: az állam nem a védelem helye, hanem a félelemé és az elnyomásé. Aztán elvárjuk, hogy ezeknek a gyerekeknek bármiféle bizalma legyen a hatalmi intézményekben.

És persze a legárulkodóbb ebben az egész történetben az, ami nem hangzott el. Nem hangzott el a bocsánatkérés. Egyszer sem. Nem hangzott el az a mondat, hogy „hibáztunk”. Nem hangzott el, hogy „nem védtük meg őket”. Mert a bocsánatkérés ebben a rendszerben veszélyesebb, mint bármilyen botrány. A bocsánatkérés erkölcsi szintre emelné az ügyet, és ott már nem lehetne rendészeti statisztikákkal védekezni.

Ezért marad a cinizmus. Ezért marad az „állam működik” hazug mantrája, ezért „nem mi szültük őket, nem mi hagytuk őket ott”. Ezért válik a megvert gyerek „nehéz esetté”, „bűnözővé” az elkövető „túlterhelt szakemberré”, a rendszer pedig érinthetetlenné. Így néz ki a modell. Egy olyan hatalom modellje, amely nem gondoskodni akar, hanem uralkodni; nem gyógyítani, hanem fegyelmezni; nem felelősséget vállalni, hanem felelősséget hárítani.
Látjuk már, hogyne látnánk: a magyar állam valóban működik.

De nem a gyerekek védelmére.
Hanem önmaga védelmére.
A család védelmére. 
Ismerjük ezt, láttuk a Keresztapát.