Minden generációnak jár egy katarzis

Minden közösségnek, minden nemzetnek kell néha egy katartikus élmény. Egy olyan jó, olyan közösségi, hogy mi itt együtt vagyunk, és megcsináljuk, megcsináltuk.

Nagyon rég nem volt ilyenje a magyarságnak: 1956-ra már kevesen emlékezhetnek. 1989 talán valamennyire: igen: az újratemetés, igen: a köztársaság kikiáltása – viszont alig kellett hozzá a többség részéről bármilyen akarat, tett, kollektív fellépés: a kommunista párt átadta a politikai hatalmat és ment tovább máshogy, és mire a szabad választás eljött, a nemzeti eufóriát átugorva rögtön megérkeztünk a politikai szabadversenybe.

Aztán lehetett volna 2010. Akkor azért sokan tettek a változásért, legalább a fülkékben, de azt sem lehetett katarzisként megélni. Nem, nem amiatt, ami utána jött: azon az estén nem adatott meg sem a Fidesznek, sem a rá szavazó többségnek, sem a jobb életet remélve másokra szavazóknak, hogy a „szokásos” módon, a választási műsorban végigkövethessék a földcsuszamlást. 

Nem lehetett, mert a Bocskai úton még volt szavazókör, előtte a sorban álló egyetemisták, és amíg ők nem szavaztak „nem lehetett őket befolyásolni”, és tűkön ülve várhattunk, ha valaki emlékszik, talán a Macskajaj zenéjére. Mígnem aztán a tévébemondó megunta, és 11 óra körül közölte, hogy Fidesz 53%, MSZP 19%, Jobbik 17%, LMP 7%, mindenki mehet aludni, biztos a kétharmad. Az eredménnyel a nagy többség elégedett volt, de az élményt nem kapta meg. Nem, a NER nem ettől lett ilyen, de tény, hogy a katarzis elmaradt.

Ami most körvonalazódik, olyan a szabad választásaink történetében nem volt. Soha nem nézett ki utcabál, és nemcsak a fővárosban, hanem legalább ugyanennyire, ha egyes helyeken nem még jobban, de vidéken is. Most nagyon is. Azzal, hogy a mostani pártállam nem tette meg azt, mint az 1989/90-es, és végig fenntartotta az egyenlőtlen versenyt, rákényszerítette a társadalmat egy, az én életemben nem látott együttműködésre, közös élményt és feladatot adva. Minden arra mutat, hogy ez ma este célba fog érni. Célba ér akkor is, ha egy mondatban kellene bemondani – de nem így lesz. Már csak azt az egyet remélem, hogy – ezeket a sorokat péntek este írom – ebben a negyvennyolc órában sem próbálják felborítani a társasjáték tábláját. Mert akkor is célba ér, csak nem olyan szépen.

Mert 80 év után a magyarság megérdemel egy valódi nemzetélményt, egy valódi katarzist.