Fiala János: Az ő lelkük, meg az enyém

Kondor Katalin - akinek a szakmai életrajzában a Mester Ákos által vezetett 168 óra, és a Magyar Rádió elnöksége békésen megférnek egymás mellett - "Jelenünk dilemmája" címmel írt jegyzetet a Magyar Nemzet POLGÁRI HETILAP-ba. Igen, nem tévedés, hetilapba, akkor is, ha a címlapon az áll: LXXXIX. évfolyam 183. szám, ami arra vall, hogy a MN saját maga a számozás során nem tesz különbséget napi és hetilap változata között.
Lelkük rajta.
Kondor Katalin írásának alcíme is van: "Lehet-e értelmük a szavaknak, ha termőre fordulnak a romlás virágai" - így, kérdőjel nélkül.
A vélemény rovatot már Brém-Nagy Ferenc vezeti, és nem Berszán György, ezért hozzá intézem költői kérdésemet: tisztában volt-e a közreadás pillanatában azzal, miről szól a jegyzet, mert én nem, pedig többször is elolvastam. Nem vigasz, hogy hasonlóan éreztem Hegyi Zoltán, Pilhál György és a továbbra is főszerkesztő Néző László írásának tanulmányozása közben is.
Egy dolgot olvastam ki belőlük: nyűglődnek a szerzők, ami megítélésem szerint nem egyedi, mert a meg -, és fennmaradt jobboldali sajtótermékek zöme is a nyűglődés jelét hordozza magán.

Volt, és részint tart még az az átmeneti periódus, amikor hozzá kell szoknia a korábbi kormánypárti sajtónak: tetszik, nem tetszik, ellenzékbe kerültek.
Már nem ők fújják a passzátszelet.
Április 12. után számomra legalábbis teljesen érthető volt, hogy nemigen értik, mi történt velük, hogyan következhetett be, hogy vesztettek, hogy ilyen arányban kaptak ki azok, akiknek a szekerét tolták.
Akkortájt még eszükbe sem jutott, nem kellett volna szekértolónak lenni, és szándékosan nem azt írtam: propagandistának.
Az eszmélés ugyanis - ismerem az érzést - ennél hosszabb ideig tart.
A választás utáni napokat, és heteket követő megnyilatkozásaikat én a zavarodottság kifejezésével tudnám a legjobban leírni.
Sok minden keveredett ebben a katyvaszban: szégyen, megtört büszkeség, és némi ijedtség.
Majd kis idő után bekövetkezett, aminek be kellett következnie: jött a gyász.
A gyászoló ember általában hallgat, keveset szól, a jobboldali sajtó azonban ezt a luxust nem engedte - engedhette? - meg magának.
Mit csinál a szél, ha nem fúj?
Nem leszek rosszmájú, nem írom azt, hogy "kapóra jött" az összeomlás, mert ez ebben a formában nem igaz, ugyanakkor tény, ma sem világos, nem akarták vagy nem tudták megmenteni a kenyéradó gazdák sajtótermékeik javát, amibe épp úgy beletartozott a Magyar Nemzet napilap, a Hír tévé, ahogy a Kommentár, a Megafon és megannyi más korábban alapvetően uszító hangnemben megszólaló, alapvetően a Fidesz/KDNP választási győzelmét elősegítő internetes platform.
Szerintem ebben az esetben nem epés megjegyzés a kenyéradó gazda, mert az a korábbi állam pártként működött, sajtótermékeiket pedig saját választóiknak tartották fenn.
És akkor ez a tulajdonos április 12. után nemhogy elengedte a gyeplőt, hanem egyenesen kifogta a lovait.
Mehettek, amerre láttak.
Számomra a leglátványosabb és legemlékezetesebb események abban a periódusban következtek be, amikor ezek a sajtómunkások egymásnak estek.
Emberbaráti szempontok is állnak amögött, hogy nem fogok a süllyedő Titanic életmentő csónakjaiért folyó ádáz küzdelem képével előállni, de tény: eszembe jutott.
Mára a vereség okozta hullámok az ellenzéki sajtó tengerén anélkül ültek el, hogy a hajósok megértették, és feldolgozták volna az őket megcibáló vihar kialakulásának okát.
És nem tekintem lojalitásnak, hogy utólag sem lázadtak fel a hajóskapitányaik ellen.
Lehet, hogy Papp Dánielt, Szikszai Pétert, Várhegyi Attilát egyszer majd elszámoltatja a győztes Tisza, de a korábbi passzátszél fújók magatartását ma egyszerre jellemzi a csendes beletörődés és az őket feláldozó tulajdonosokkal való sunyi együttműködés. 
Kibeszélnek, mentegetőznek: ott sem voltak, parancsra tették, izé.
Pedig akár fel is állhattak volna.
Nem menti őket, hogy kenyéradó gazdáik sem tanultak, mi másra vall Siklósi Beatrix jelölése a  Független Közmédia Testületbe, vagy Császár Attila, a Hír tévé, a köztévé korábbi riporterének az ellenzéki pártok szakértőinek fenntartott páholyában való feltűnése az Országgyűlés hétfői ülésén. Császár Attila, akit - talán feleslegesen - idén nyáron biztonsági őrök vezettek ki az MTVA Kunigunda utcai székházából. A kérdésre - milyen státuszban volt jelen? -, a KDNP adott választ: "a Kereszténydemokrata Néppárt frakciójának kommunikációját támogatja szakmai tudásával és tapasztalatával".
Lelkük rajta.

A korábbi MTVA megújulásáról korai lenne most hosszú passzusokat írni.
A Tisza úgy döntött, nem rombol, nem hintenek sót - peidg megtehették volna -, hanem átalakítanak.
Az M1 és a Kossuth rádió vezetői pedig úgy határoztak, a renoválás alatt nem sugároznak új tartalmat, inkább türelmet kérnek, és azt meg is kapták.
Én ugyan nem értettem, hogyan maradhatott ki az óriási átalakulási folyamat közvetítéséből, informálásából az állami média, de a véleményemmel kisebbségben maradtam.

Én kerek egy éve azért kopogtam be a Kontroll szerkesztőségébe, mert a hetente egyszer jelentkező Keljfeljancsi akkor már nagyon kevés volt nekem.
Volt mondandóm az engem körülvevő világról, és továbbra is jelenteni szerettem volna a vélt/valós árbockosaramból.
Tudtam hova megyek, bár akkor még a szerkesztőséget nem nevezték udvari lakájmédiának.
Aztán nyert a Tisza, és a többiekkel együtt hirtelen a győztes oldalán találtam/találtuk magunkat.
Egy dolgot biztosan tudtam: szekértoló nem leszek, a többi majd kiderül...
És nem bántam meg korábbi döntésem akkor sem, ha nem volt/van könnyű beilleszkedni a közösségbe, ahol nem én döntök, mint korábban, egyszemélyes műsoromban.
Folytatni fogom, amíg lehet - amit mindig is csináltam -, hogy megosztom a helykeresés tapasztalatait.
Lelkem rajta.

Szerző: Fiala János

Fotó: Kontroll montázs