Tóth István: A belügy lengyel gyermekei

Lengyelország két évtizede él nyitott állambiztonsági aktákkal. Lech Wałęsa „Bolek”-ügye 2026 szeptemberében ugyan jogilag lezárult, a közbeszédben azonban ma is ugyanolyan éles, mint tíz éve. A kommunista párt funkcionalisták gyerekeiről szóló könyv óta pedig nemcsak az apák aktái számítanak politikai érvnek, hanem a gyerekeik pályája is. Most, hogy Budapesten is kinyílt az irattár, a kérdés, melyik lengyel forgatókönyv vár ránk.

Egy lista, amely nem az volt, aminek hitték

2005 januárjában Bronisław Wildstein újságíró kivitte a lengyel Nemzeti Emlékezet Intézetének (IPN) olvasóterméből a levéltár katalóguslistáját, és a lista felkerült az internetre. Az intézet a 20. század két totalitárius rendszerének bűneivel foglalkozik, ám nemcsak őrzi az iratokat, jogállásából fakadóan nyomozhat, vádat emelhet, és lusztrációs jogkörrel is rendelkezik. A listán nagyjából 160 ezer név szerepelt: tisztek, ügynökök, de olyanok is, akiket a titkosrendőrség csak kiszemelt egy későbbi beszervezésre. A közvélemény félrevezető leegyszerűsítéssel azonnal „besúgólistának" nevezte, holott a jegyzékből nem derült ki, ki volt valóban titkos munkatárs. A lengyelek hónapokig sorban álltak az IPN-nél, hogy megtudják, ők szerepelnek-e rajta, vagy csak egy névrokonuk.

Volt, aki levelet kapott, hogy tizenegy évesen „együttműködött“. Volt, akire az egész rokonsága hónapokig gyanakodva nézett. A tanulság ugyanis nem az, hogy a lista hamis volt. A tanulság az, hogy egy név a kartonon még nem történet, csak egy lehetséges történet kezdete.

Ahogy az ÁBTL vezetői mondják is: a mostani adatbázis hiányos, egy név szerepeltetése önmagában nem bizonyít együttműködést, és egy név hiánya sem bizonyít ártatlanságot. A kérdés az, hogy mi, olvasók, tudjuk-e ezt ugyanígy.

A per, amely sosem ér véget

Lengyelországban a lusztráció a kilencvenes évek eleje óta a napi politika része. Az első törvény 1997-ben született, 2006-ban újraírták, és a nyilatkozattételi kötelezettséget a közhivatalnokokon túl egész szakmákra is kiterjesztették. 2007 tavaszán az Alkotmánybíróság szűkítette az érintettek körét, és kivette belőle többek között az újságírókat és az egyetemi oktatókat. Közben a nyilvánosság soha nem csillapodott.

A Szolidaritás egykori ikonikus vezetőjéről, Lech Wałęsáról a kommunista titkosrendőrség (SB) 1970 és 1976 között „Bolek” fedőnéven vezetett aktát. A lusztrációs bíróság 2000-ben igaznak fogadta el a nyilatkozatát, miszerint nem működött együtt az SB-vel. 2016-ban azonban Czesław Kiszczak egykori belügyminiszter özvegyétől újabb iratok kerültek elő, és a krakkói Jan Sehn Igazságügyi Szakértői Intézet vizsgálata alapján az IPN arra jutott, hogy Wałęsa írta alá az együttműködési nyilatkozatot és a pénzátvételi elismervényeket. A volt elnök következetesen hamisítványnak tartja az iratokat. Mivel egy kihallgatáson tagadta, hogy az aláírások tőle származnak, hamis tanúzás miatt vádat emeltek ellene. 2026 szeptemberében azonban a varsói ügyészség megszüntette ezt az eljárást, úgy ítélve meg, hogy az írásszakértői szakértői vélemény nem tulajdonítja egyértelműen Wałęsának az aláírásokat, és tanúkra hivatkozva azt is megállapította, hogy Wałęsa akkoriban alig írt kézzel. Az IPN szerint a döntés nem változtat a korábbi megállapításokon. A jogi eljárás tehát lezárult, történészek ugyanakkor kitartanak álláspontjuk mellett. A „Bolek”-ügy pedig a lengyel belpolitika egyik búvópatakja maradt.

A lengyel tapasztalat keserű része, hogy a nyitott akták nem vetettek véget a vitáknak, csupán fegyvert adtak hozzájuk. A múlt az aktanyitással nem lezárult, sokkal inkább nyitott ajtajú, önkiszolgáló fegyverraktárrá vált, ahonnan bárki kedve szerint vételezhet. Ha nálunk is ez lesz a vége, akkor a nyilvánosság nem megnyugvást, csupán új frontvonalakat hoz.

A tárca gyerekei

A lengyel vita egyik érdekes fejezete nem a besúgókról szól, hanem a rendszer kegyeltjeinek gyerekeiről. 2013-ban jelent meg a Resortowe dzieci, vagyis „A tárca gyerekei“ című könyv, amely a belügy és a titkosszolgálatok egykori tisztjeinek ma befolyásos gyerekeit vette sorra a médiában, a politikában és az üzleti életben. A könyv százezres példányszámban fogyott, és a címe mára köznyelvi fogalom lett.

A könyv szerzői azt mondták, nem az apák bűneit róják fel a gyerekeknek, hanem azt kérdezik, kinek köszönhetik a gyermekek a pályájukat, a kipárnázott előremenetelt, a befolyásos szülőktől kapott kapcsolatokat. Az érintettek, köztük az ország egyik legismertebb tévés újságírója, dühösen és nyilvánosan védték halott szüleiket és a saját munkájukat. A vita így eljutott oda, ahová egy egészséges társadalomnak nem kellene: a gyerekek születési anyakönyve lett politikai érv. Jóllehet a könyv szerzői szerint csupán az elit reprodukcióját és a kapcsolatrendszereket vizsgálták, a kiadvány a lengyel belpolitikai küzdelmek nyílt fegyvere lett.

Van ennek a történetnek másik fele is. Lengyel archívumokban sorra jelennek meg olyan visszaemlékezések, amelyekben egykori tisztek (azaz az elkövetők) gyerekei mesélik el, milyen volt az IPN olvasótermében megtudni, hogy az apjuk embereket szervezett be. Van, aki ellenzéki lett, és csak az aktákból értette meg, miért figyelt rá az apja olyan feltűnően. Van, aki addig büszkén mesélte, hogy az apját üldözte a rendszer, aztán kiderült, hogy egy ideig maga is a rendszer embere volt. Ezek a családok nem kiváltságot kaptak örökségül, hanem nyomasztó terhet, amelyet fel kell dolgozniuk.

Mit hozhat ez nekünk?

Magyarországon most több tízezer név vált kereshetővé. Februárig jönnek a beszervezési és munkadossziék is. Ezek többsége a Kádár kor „kisembere“: tanár, mérnök, vasutas, plébános, akiket gyakran, de nem mindig zsarolással szerveztek be. Három lengyel tanulságra érdemes lehet figyelemmel lenni.

Az első: a karton nem ítélet. A lengyelek drágán tanulták meg, hogy egy lista olvasása nem azonos az igazságtétellel. Ha a következő hetekben a magyar közélet pusztán névsorolvasássá válik, akkor a nyilvánosság éppen azt az egymást revolverező, gyanakvó társadalmi légkört termeli újra, amelyért a kommunista állambiztonság egykor oly buzgón szorgoskodott.

A második: a tartótisztek fontosabbak, mint a besúgók. Lengyelországban sokan mondták ki, hogy erkölcsileg sántít, ha a társadalmi kapcsolatokat, a titkos munkatársakat hajszolják, miközben a titkosrendőrség, amely beszervezte és zsarolta őket, nagyrészt megúszta. Nem csak érdemes, szükséges is feltenni a kérdést: ki adta a parancsot, ki írta a jelentés alá, hogy „hasznos“, ki kapott érte előléptetést. Szerencsére erről a hazai kutatóknak köszönhetően már sokat tudunk.

A harmadik, és talán a legfontosabb: a gyerekek nem felelősek a szüleikért, de a kiváltságokról beszélni érdemes. Magyarországon a Kádár-kor alatti elit gyerekeinek pályája nem kapott jelentős társadalmi vitát. Az akták megnyitása lehetőséget ad rá, hogy ez is megtörténjen, de nem úgy, hogy valakit a vezetékneve miatt ítélünk meg, hanem úgy, hogy kérdezzük: mi segített neki, mit kapott, és mit gondol erről az érintett maga.

A magyar aktanyilvánosságot ma kizárólag pártszimpátia alapján véleményezőknek érdemes figyelembe venni, amit a lengyel példa igazol: a múlt nyitott aktái mellett lehet demokráciát építeni. Lengyelország példája ugyanakkor azt is megmutatja, hogy a múlt nyilvánossága önmagában nem hoz megbékélést. Azt csak a további feldolgozás és beszélgetés hozhatja el, otthon a családi asztalnál, az iskolában, munkahelyeken. A nyitottaktak.hu kinyitotta az ajtót. Hogy mi lép be rajta, megnyugvás vagy újabb gyanakvás, az már nem a kormányon, vagy az ellenzéken, nem a levéltárosokon, hanem kizárólag rajtunk múlik.

Szerző: Tóth István

Fotó: ÁBTL