Juronics Tamás a tánc hatalmáról

Hogyan talál rá valaki arra a műfajra, amely aztán egész életét meghatározza? Mitől válik egy fiatal táncosból egy több mint három évtizede működő társulat művészeti vezetője? És vajon meddig lehet úgy hajtani magunkat, hogy közben a testünk jelzéseit is meghalljuk?

Juronics Tamás Kossuth-díjas táncművész, koreográfus és rendező élete szorosan összefonódott a Szegedi Kortárs Balett történetével. A művész a Sorsok Mögött című műsorunkban beszélt arról, hogyan találta meg saját alkotói nyelvét, miként formálódott a társulat, milyen kihívásokkal jár a kortárs tánc népszerűsítése, és mi az ára annak, ha valaki folyamatosan felelősséget érez másokért.

A pályáján meghatározó változást jelentett, amikor megismerte a kortárs tánc világát. Szegeden, a szabadtéri játékokon a Jézus Krisztus Szupersztár előadásában is részt vett, és ekkor tapasztalta meg először igazán egy másik műfaj szabadságát. Később Imre Zoltán társulatában olyan külföldi alkotókkal dolgozhatott, akik új mozgásformákat, friss szemléletet hoztak a táncművészetbe. Egy argentin koreográfus munkájában például olyan mozdulatvilágot ismert meg, amelyben azonnal otthon érezte magát: úgy érezte, ez az ő világa.

A társulat életében 1993 hozott új korszakot. Huszonnégy évesen Pataki Andrással együtt kaptak lehetőséget a vezetésére, és ekkor nevezték át az együttest Szegedi Kortárs Balettnek. Az azóta eltelt több mint három évtizedben a név önálló márkává és fogalommá vált. A társulat művészi nyelvezete közben folyamatosan változott: a klasszikus balett technikai alapjai mellett egyre többféle mozgásforma és alkotói megközelítés jelent meg a munkájukban.

A kortárs tánc népszerűsítése azonban nem mindig könnyű feladat. Juronics szerint sok néző már a „kortárs” vagy a „balett” szó hallatán elbizonytalanodik, mert attól tart, hogy nem fogja érteni, amit a színpadon lát. A művész szerint ezen a beidegződésen kell változtatni: a táncszínház nem feltétlenül megfejtendő rejtvény, hanem olyan élmény, amelyhez nyitottságra és befogadásra van szükség. Ahogy fogalmazott: „lehet érezni, lehet együtt menni vele”.

A társulat számára különösen emlékezetes maradt egy olyan időszak, amikor a szegedi működésük is veszélybe került. Egy előadás végén a közönség húsz percen át tapsolt, és a nézők jelenlétükkel is jelezték, mennyire fontosnak tartják az együttest. Juronics számára ez nem pusztán szakmai siker volt, hanem a közönséggel közösen megélt, rendkívüli pillanat.

A művészi pálya ugyanakkor nem csak sikerekből és elismerésekből áll. A társulat vezetése, a rendezői munka és az alkotói feladatok komoly felelősséget jelentenek. Juronics arról is beszélt, hogy hajlamos a végsőkig dolgozni, mert úgy érzi, sok ember és produkció működése múlik rajta. A színházi világ állandó stresszét sokáig úgy gondolta, képes kezelni, ám egy egészségügyi probléma figyelmeztette arra, hogy a folyamatos terhelésnek következményei lehetnek. Koszorúér-problémájáról azért is beszélt nyilvánosan, mert szerette volna felhívni a figyelmet arra, hogy a tünetek nehezen felismerhetők, és a látszólag jó fizikai állapot sem jelent feltétlenül védelmet.

A beszélgetés végén a pályára való visszatekintés is szóba került. Arra a kérdésre, mit csinálna másként a mostani tudásával, Juronics nem a művészi döntéseit emelte ki, hanem az emberi kapcsolatokban elkövetett hibáit. „Nagyon sok mindent máshogy csinálnék a mostani tudásommal” – mondta, hozzátéve, hogy ma már sokkal figyelmesebben és érzékenyebben viszonyulna másokhoz.

A művész azonban nem lezárt történetként tekint a pályájára. A Carmina Burana, a Lear és a Fekete Hattyú fontos alkotásai közé tartoznak, de úgy érzi, alkotóként még sok feladat és új lehetőség vár rá. Nem gondolja, hogy a legjobb munkái már mögötte lennének. Éppen ellenkezőleg: bízik abban, hogy a felhalmozott tudás és tapasztalat még izgalmasabb előadásokban ölthet testet.

A teljes adás itt is megtekinthető: