Orbán válaszút előtt: két szék között a padlóra eshet

Tölgyessy Péter elemzését hallgattam a Partizánon. A már-már szokásosnak tekinthető negyedéves elemzésében a politikusból lett elemző a közhangulat ellen ment: magasabb polcra helyezte Orbán Viktort a világpolitikai színtéren, szerinte a miniszterelnök egy Meloni-szintű szereplő. A szomorú igazság az, hogy a diagnózis pontos – ugyanakkor az indok más, mint ahogy azt Tölgyessy gondolja. Erre adnak tökéletes bizonyítékot az elmúlt hetek eseményei.

Orbánról kétféle kép él azokban, akik gyakrabban foglalkoznak közélettel. Ez a két szemszög természetesen a két végletet rajzolja meg: az egyik fél szerint Orbán egy kézről kézre járó idióta, aki kapkod, rohan az események után, pusztán nevetség tárgya. A másik álláspont szerint a miniszterelnök rendkívüli stratéga, aki – miután lényegében kiszállt a belpolitikából – a nemzetközi politika meghatározó szereplőjévé tette Magyarországot. Szerencsére vannak, akik a kettő között igyekeznek félúton találkozni; közéjük tartozom én is.

Orbán Viktor remek külpolitikai stratéga. Idő előtt fogadott Trump győzelmére, kiválóan használta fel a migrációs válságot bel- és külpolitikai céljai elérésére, továbbá időben érzékelte azt a radikális jobboldali fordulatot, amely jelenleg végigsöpör Európán, s valamennyire a világon is. Nigel Farage és a Reform UK Angliában, az AfD és Alice Weidel Németországban, Donald Trump és a MAGA-mozgalom az Egyesült Államokban. Tölgyessynek abban is igaza van, hogy hiába veszített el Orbán egy szövetségest Lengyelországban, visszanyert egy másikat Csehországban: Babiš visszatérésével valós esély van egy V4-szerű együttműködésre a cseh és a szlovák miniszterelnökkel, valamint a lengyel köztársasági elnökkel. Így tehát Orbánt nem szabad lebecsülni.

A másik véglet is téves. Donald Trump visszatéréséből adódó előnyöket például túlbecsülte a miniszterelnök. A Direkt36 oknyomozása szerint abban bízott Orbán, hogy a republikánus elnök visszatérésével keményebben léphet fel a civil szervezetek és a független sajtó ellen, hiszen a tengeren túlon már nem a Biden–Pressman kettős lesi Magyarország lépéseit. Amíg ez igaz volt, közel sem szabott akkora páncélt Orbánra, hogy megvédje a belpolitikai visszhangtól. Vissza is vonultak: az „átláthatóságinak” nevezett törvény már csak egy olykor meglebegtetett tematizáló eszköz.

Trump egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy szinte lehetetlen irányítani. Befolyásolni ugyan lehet – erre sok bizonyíték van –, de irányítani nem. Már az első ciklusa során is látszott: hektikus viselkedését hiába igyekezett az akkor még létező republikánus elit kordában tartani, egyszerűen képtelenek voltak megregulázni az elnököt. Mivel Trump nem kiszámítható, Orbánnak is sokszor kellett már csalódnia miatta – legutóbb épp azért, mert nem kapott mentességet az orosz energiafüggőség elleni szankcióktól. Az elnök az Air Force One fedélzetén kerek perec kijelentette, hogy Orbán bár kérte, ő megtagadta:

„Mentességet kért, nem adtuk meg. De valóban kért mentességet Viktor. A barátom, mentességet kért” – mondta.

Itt jön képbe az újabb probléma: Orbán Viktor „kompország”-politikája mostanra végleg ellehetetlenülni látszik. A Kállay-kettőst járó miniszterelnök abban bízhatott, hogy Trump valóban betartja az ígéretét, és 24 óra alatt véget vet az orosz–ukrán háborúnak. Ez nem így történt: nemrég épp a budapesti békecsúcs elhalasztása miatt kapott egy gyomrost a kormányfő ebben az ügyben. Az elmaradás indoka rámutat a legfőbb problémára: az oroszok olyan követeléseket fogalmaztak meg, amelyeket az Egyesült Államok – és Ukrajna sem – tudott elfogadni. Az ilyen esetek remekül bizonyítják, hogy itt két szék van, Orbán Viktor pedig épp a kettő között a padlóra esik.
Az orosz energiahordozókról (akár kőolajról, akár földgázról) való leválás árnyéka belengte Orbán teljes kormányzását. A miniszterelnöknek bár lett volna rá lehetősége, mégsem tett reális lépéseket ennek elérésére. Nemrég épp az Adria-vezetékkel kapcsolatban fogalmazott meg olyan állításokat, miszerint azt tesztelték, és nem lenne képes ellátni a tározókat. Ezt a horvátok azonnal cáfolták, s amíg igazságot tenni látatlanban nem lehet, az bizonyos, hogy a tározókban a helyzet változatlan: az első számú partnerünk Oroszország.

Ez pedig olyan külpolitikai helyzetet eredményezett mára, ahol megszűnni látszik a jó választás lehetősége. Orbán egy olyan helyzetbe kormányozta magát, ahonnan nem egyértelmű a kiút. Hiába bízott abban, hogy Trump hatalomra kerülése után enyhülni fognak az orosz–amerikai kapcsolatok (erre az anchorage-i tárgyalás épp bizonyíték volt), mostanra úgy tűnik, épp az ellenkezője történik. Az Egyesült Államok épp most ajánlott fel Tomahawk rakétákat Ukrajnának, amire válaszul az oroszok Fehéroroszországnak Oresnyik rakétarendszereket adnak.

Orbán abban bízhat, hogy fordulat áll be: valamilyen úton-módon elkezd enyhülni az orosz–amerikai viszony. Ebben az esetben folytatódhat a megszokott „konnektivitás”. Amennyiben ez nem következik be, a miniszterelnöknek előbb vagy utóbb döntenie kell Kelet és Nyugat között – különben a külpolitikai stratéga két tűz között végleg elporlad.