Több mint két balatonnyi vízmennyiség hiányzik a földekből, a folyópartokat pedig invazív növényfajok fenyegetik

Egy tudományos felmérés mutatott rá a magyarországi földterületeket érintő brutális vízhiányra, ami a 2023-as adatokhoz képest nagyjából négy köbkilométeres különbség. De egy másik kutatás a folyóink élő környezetében fedezett fel aggasztó folyamatokat, ahol a partokat, ártereket idegenhonos fajok elszaporodása veszélyezteti.

A Szegedi Tudományegyetem TTIK Földrajz- és Földtudományi Intézet Természet- és Környezetföldrajz Tanszékének kutatói országos talajnedvességi adatsorokat és vízállás adatokat elemeztek térképekkel, modellekkel és korszerű terepi eszközökkel követve a vízhiány alakulását – számoltak be az eredményről az egyetem weboldalán.

A szakemberek szerint a 2026-os aszály egyik legfontosabb tanulsága, hogy a korábban kevésbé veszélyeztetett térségekben is rendkívüli ütemben esik vissza a talajnedvesség formájában tárolt vízkészlet, és a kisvízi rekordok megdőlése immár nem csupán egy-egy vízgyűjtőre korlátozódik, hanem országos léptékű vízgazdálkodási problémává vált.

Négy köbkilóméter, a Balaton vízkészletének a kétszerese tűnt el

A nedvességkülönbség az ország egész területére vetítve, vízkészletre is átváltható: a vizsgált talajrétegben 2022 azonos időszakához képest hozzávetőleg 0,7 köbkilométerrel, 2023-hoz képest pedig mintegy 4,1 köbkilométerrel kevesebb víz tárolódott a kutatók becslése alapján.

„A 2023-hoz viszonyított, nagyjából négy köbkilométeres különbség megközelítőleg a Balaton teljes vízmennyiségének kétszerese. Ez segít elképzelni a hiány nagyságrendjét. A talajban nedvesség formájában tárolt víz azonban nem úgy párolog, mint egy tó vize, a közvetlen párolgás kisebb, ugyanakkor a növények által történő vízfelvétel és párologtatás is jelentős tényezővé lép elő. A víz-talaj-növényzet hármas rendszerében a talaj tározó és közvetítő szerepét kell kiemelni. A gyökérzóna nedvessége döntően befolyásolja a mezőgazdaság termelési feltételeit” – fejtette ki Dr. Barta Károly egyetemi docens.

A csapadékhiány a határokon túl, a folyók vízgyűjtőin is jelentős volt. Ennek következtében 2026 nyarán és kora ősszel sorra dőltek meg a korábbi legkisebb vízállási rekordok. Bár a közfigyelem, többek között a paksi atomerőműnél kialakult kritikus helyzet miatt, elsősorban a Dunára irányult, több más folyón még nagyobb eltérések mutatkoztak. Különösen súlyos volt a helyzet a Tisza felső és középső szakaszán, a Dráván, a Maroson és több kisebb vízfolyáson. A Közép-Tiszán egyes mércéknél 45–50 centiméterrel került a vízszint a korábbi minimumérték alá. Ezek nem csak ijesztő adatok, az extrém alacsony vízszint komoly problémákat is okozott: például Budapest vagy Szolnok ivóvizének kitermelése, az öntözővizek kiemelése vagy nagyobb állóvizeink idegenforgalma tekintetében. 

„A vizsgált 285 vízmérce közül 81 esetében, vagyis csaknem 28 százalékuknál jelentkezett új negatív vízállási rekord. Ez rendkívül magas arány, ráadásul a Duna mellett a Tisza és más vízfolyások is érintettek. A térképes megjelenítés abban segít, hogy ne elszigetelt rekordokat, hanem egy térben és időben kibontakozó, összetett vízhiányos helyzetet lássunk” – hangsúlyozza Dr. Sipos György tanszékvezető egyetemi docens, a vizsgálatok vezetője.

Az SZTE kutatói is segítik majd méréseikkel a vízmegtartást

A tartós vízhiányt néhány esős nap nem fogja felszámolni. Amíg nem érkezik nagyobb csapadék, vagy jelentkezik hosszabb csapadékos időszak, a lehetőségek igen korlátozottak; amikor azonban újra víztöbblet alakul ki, kulcskérdés annak megtartása, a táji adottságokhoz igazított hasznosítása, majd pedig a beavatkozások hatásának ellenőrzése. Az SZTE kutatói több projektben foglalkoznak potenciális vízmegtartási területek azonosításával, konkrét mintaterületi beavatkozások tervezésével és a visszatartott vagy kihelyezett víz sorsának modellezésével.

Az SZTE Virtus Program keretében pedig a TTIK Földrajz- és Földtudományi, Fizikai és Biológiai Intézet, valamint a Mezőgazdasági Kar kutatói közösen dolgoznak olyan monitoring megoldásokon, amelyekkel drónokra szerelt szenzorok segítségével nagyobb területen vizsgálható a visszatartott víz vagy az öntözés hatása a talajnedvességre, illetve a párolgás alakulására. A fejlesztések hozzájárulnak ahhoz, hogy a beavatkozásokról ne csupán benyomások, hanem mérési adatok alapján lehessen dönteni.

„Az a célunk, hogy a következő vízben bővebb időszak során ne veszítsük el az egyébként megtartható vizeket. Ehhez tudnunk kell, hogy hol érdemes beavatkozni, mennyi vizet lehet visszatartani, illetve megtartani, és hogyan mérhető a vízmegtartás tényleges hatása. Az egyetem feladata, hogy a vízügyi, mezőgazdasági és természetvédelmi szereplők döntéseit jól használható tudással támogassa” – emelte ki Sipos György.

A kiszáradt medrekben, folyópartokon elszaporodtak az idegenhonos növények

A tartósan alacsony vízállás miatt egyre nagyobb területek maradnak szárazon folyóink mentén is, melyeken az őshonos növényeink mellett több invazív faj is szaporodni kezdett. A WWF Magyarország számolt be arról, hogy a hosszan tartó alacsony vízállás miatt különösen nagy kiterjedésben indultak szaporodásnak az idegenhonos növények. A feketéllő farkasfog például “betolakodóként” van jelen ártereink magaskórósaiban és egyéb élőhelyein, és két őshonos hazai fajunk, a bókoló- (Bidens cernua) és különösen a subás farkasfog (Bidens tripartita) jelentős mértékben visszaszorult miatta, sőt, az utóbbi években már a feketéllő farkasfog – az aranyvesszők hosszan tartó alkalmazkodásához és szelekciójához hasonlóan – elkezdett kilépni az ártereinkről.

A rövidkocsányú iszapfű (Lindernia dubia) egy másik példa, amely mára szinte teljes mértékben kiszorította a védett heverő iszapfüvet (Lindernia procumbens) ártereinkről, sőt feltételezhető, hogy annak megmaradt állományai is beolvadnak az idegenhonos, észak-amerikai iszapfű állományaiba.

De ami a legnagyobb veszély, hogy újabb, eddig ismeretlen fajok is megjelentek az folyók élőhelyein. A WWF Magyarországnak a Mura–Dráva–Duna Bioszféra-rezervátum területén a LIFE Restore for MDD projekt keretében több olyan növényfaj előfordulását sikerült kimutatnia, amelyek a jövőben jelentős kockázatot jelenthetnek az őshonos élővilágra nézve. A területen most váltak ismertté az első előfordulásai két olyan trópusi palkafajnak, amelyeknek még magyar nevük sincs, a Cyperus odoratus-nak és a Cyperus eragrostis-nak. Hasonlóképpen nincs még elfogadott magyar neve a Duna mentén mind több helyen felbukkanó Eclipta prostrata-nak, amit „magyarul” megpróbálnak poléhavának, bringhajnak vagy újabban hamis százszorszépnek nevezni. Ezt a növényt egyébként először kertészetekben, virágcserepekben észlelték hazánkban, de ártereken való megjelenése valószínűleg nem innen eredeztethető, hiszen Európa más országainak természetes élőhelyein már korábban is kimutatták őket.

Az újonnan megjelenő növényfajok korai felismerése kulcsfontosságú, mert ekkor még van esély megakadályozni tömeges elterjedésüket.

Az SZTE kutatóinak felméréseiből és a WWF Magyarország projektjeiből is jól kirajzolódik, hogy milyen összetett problémát jelent az élő környezetre a tartós vízhiány, amelyet csak széles összefogással, a területtel foglalkozó tudományos, környezetvédelmi, vízügyi szakemberek, civilek és a kormányzati szervek együttműködésével lehet sikeresen kezelni.

Szerző: Dobó Csaba
Fotó: Shutterstock