Madlovics Bálint: „Megtört a rendszer megdönthetetlenségének mítosza”

A Republikon Intézet friss kutatása szerint az emberek többsége „maffiaállamként” azonosítja az Orbán-rendszert. Pontosan öt éve jelent meg Magyar Bálint és Madlovics Bálint könyve A posztkommunista rendszerek anatómiája, melyben a szerzők úgynevezett patronális autokráciaként írták le az Orbán rendszert. A lényegét tekintve „maffiaállamként” funkcionáló berendezkedés a könyv megszületésekor szilárdnak és kikezdhetetlennek tűnt, Magyar Péterék megjelenésével azonban változtak a feltételek. Madlovics Bálinttal beszélgetve munkatársunk, Szarvas György arra volt kíváncsi, hogy a személyes tényezőkön túl, milyen strukturális, azaz mélyen fekvő okok vezettek el odáig, hogy a rendszer megdönthetetlenségének mítosza eltűnjön.

Könyvetekben az Orbán-rendszer egyfajta tipológiáját adjátok. A könyv 2021-es megjelenésekor számos kísérlet történt arra, hogy leírják ennek a berendezkedésnek a lényegi vonásait, nevezték választási autokráciának, hibrid rendszernek, vagy éppen mutáns fasizmusnak. Emlékeztetőül idézzük fel, a ti leírásotokban miként jelenik meg az orbáni világ, melyek a lényegi vonásai?  

Amikor Magyar Bálint bevezette a „maffiaállam” fogalmát, azzal nem azt akarta mondani, hogy Orbánék „csak lopnak”, hanem hogy egyszerre van jelen egy rendszerben a hatalom koncentrációja és a személyes vagyon felhalmozása, a kettő pedig szorosan összekapcsolódik, együtt mozog, irányítói pedig az állam egészét, valamennyi hatalmi ágat és papíron független szervét felhasználják ezekre a célokra. Ennek a rendszernek a gerince az úgynevezett „fogadott politikai család”. 

Az uralmi elit családi, klántípusú jellege miatt beszélünk maffiáról: nem a Fidesz mint párt áll a rendszer középpontjában, hiszen nem a párt testületei döntenek hatalmi és vagyoni kérdésekben, hanem egy Orbánhoz kötődő informális kör. Ennek a hatalma terjed ki mindazokra, akik vele szemben függő pozícióban vannak, a kormánytagoktól és alkotmánybíróktól kezdve az oligarchákon át egészen az önkormányzati vezetőkig és – a háló legalján – a közmunkásokig. 

Az Orbán-rendszer kiépülése nem másról szólt, mint ennek a függelmi hálónak a terjeszkedéséről és működtetéséről: egyre több független intézményt számoltak fel, egyre több személyt és erőforrást gyűrtek maguk alá, és az autonómiák helyén egyre több ún. patrónus-kliens függőségi lánc alakult ki, amelyek a csúcspatrónus (a „Keresztapa”) kezében futnak össze. 

A cél, hogy Orbán dönthesse el, ki kap jutalmat és ki érdemel büntetést, ki jusson politikai pozícióhoz, közbeszerzéshez vagy akár komplett ágazatokhoz, és kitől vegyék el ezeket. Ezért beszélünk „patronális autokráciáról”, amivel egyszerre utalunk a függőségek rendszerére és arra is, hogy egy nagy hálózat van, ami összpontosítja a hatalmi és vagyoni erőforrásokat.

Az Anatómiában és annak rövid, „felhasználóbarát” változatában, a Kis posztkommunista rendszerhatározóban bemutattuk, hogyan működik ez a logika a politika, a gazdaság és a társadalom szféráiban, és hogy milyen hasonlóságok és különbségek vannak az Orbán-rendszer és más térségbeli országok működése között.

A könyvetek megjelenése óta azonban történt itt egy olyan változás, ami kimozdította a rendszert a „normális állapotából”. Ez a kegyelmi botrány és nyomában Magyar Péter megjelenése. Az elemzésetekből korábban azt olvastam ki, hogy az autokratikus rendszer már kiépült Magyarországon, vagyis az ellenállás társadalmi bázisát a hatalom sikeresen felszámolta. Mennyire ért meglepetésként benneteket, ami 2024 óta zajlik?

Meglepetésként ért, mert a 2022-es választás után úgy gondoltuk, hogy a rendszer elérte az „autokratikus berendezkedés” fázisát. Ez az, amikor nem pusztán „autokratikus kísérlet” zajlik (mint 1998-2002 között) és nem is „autokratikus áttörés” (ami 2010-11-ben történt meg), hanem az állam elfoglalása után a társadalom autonómiáinak felszámolása is végbemegy. 

Négy csoportot szoktunk itt említeni: a médiát, a vállalkozókat, a civil szervezeteket és az állampolgárokat. Ha a hatalom ezeket megtöri, akkor nem maradnak olyanok, akik tőle függetlenek és politikailag releváns erőforrásokkal bírnak – vagyis a hatékony ellenzékiség lehetősége is megszűnik. 

Amit 2024 derekáig, a TISZA felfutásáig nem láttunk, hogy ezek a csoportok továbbra is élnek, mindössze csak „hibernált” állapotban voltak, mert nem volt kit támogatniuk. Magyar Péter személyében megjelent egy szereplő, akit hitelesnek tartanak, és legkésőbb az európai parlamenti választás és a régi ellenzék leradírozása után tömegesen köré tudtak csoportosulni. 

Így én az új helyzetet nemcsak a választók oldaláról látom jelentősnek, hanem abban is, hogy korábban passzív, rejtett erőforrásokat tudott mobilizálni. 

Ugyanakkor sokan felvetik, hogy Magyar Péter a 2010 előtti Fidesz módszereit használja, maga is ebben a jobboldali közegben nevelkedett. Mi a biztosíték, hogy a végeredmény nem ugyanaz lesz? Ő gyakran az első Orbán-kormányra hivatkozik példaként, amit te az imént „autokratikus kísérletként” jellemeztél. 

Akik a hasonlóságokról beszélnek, általában az ideológiai rokonságot említik, az agresszív, kezdeményező kampánytechnikát vagy a „vezérrel” szembeni kritikátlanságot. Én mást mondanék: szerintem Magyar és a TISZA strukturálisan más szereplők, mint Orbán és a Fidesz, ennek pedig az oka az említett társadalmi bázis. 

A Fideszben 2002 után megszűnt a párton belüli demokrácia, mindenkit Orbán nevez ki; ott volt mellette Simicska, aki a gazdasági és médiabirodalomért felelt; a Polgári köröket pedig szintén felülről, „top-down” módon szervezték, csekély helyi autonómiával. 

Ezzel szemben a TISZA jelöltjeit előválasztáson választották ki; nincs egy oligarcha Magyar mellett, aki a gazdasági hátországát vagy a médiáját szervezné, és ezért viszonzást várna el; a TISZA Szigetek pedig alulról, „bottom-up” módon szerveződnek. 

A fent említett négy csoport közül, akik Magyar mellé állnak – állampolgárok, vállalkozók vagy azok a független médiák, amelyek pozitívabban számolnak be róla, mint a korábbi összefogásokról – nem felső irányításra teszik ezt, hanem spontán koordináció révén.

Az eredmény egy sokkal diffúzabb hálózat, mint amivel Orbán átvette a hatalmat 2010-ben, vagy akár 1998-ban. Akkor Orbánnak már megvolt a fogadott politikai családja, míg Magyarnak ilyenje egyszerűen nincs. Az övé egy horizontális, nem pedig egy vertikális, alá-fölé rendeltségeken alapuló hálózat. Így pedig, ha lennének is „keresztapai” szándékai, sokkal nehezebb lenne egy új maffiaállamot létrehoznia.

És nem tudja átvenni a régit? Sokan ettől tartanak, hogy Magyar talán kormányváltást hoz, de rendszerváltást nem, mert kényelmesebb lesz neki beülni Orbán székébe. Lehet, hogy nincs saját „fogadott politikai családja”, de ott a NER a maga oligarcháival, klienseivel. Miért ne tehetnének hűségesküt az új „főnöknek”, aki aztán folytathatná ott, ahol Orbán abbahagyta?

Átigazolási kísérletek biztosan lesznek – minél közelebbi, illetve nagyobb arányú a győzelem, annál több. Azonban bár elképzelhető, hogy Magyar egyes fideszeseket, például polgármestereket átvesz (erről beszél is), azt nem engedheti meg magának, hogy a rendszer fő haszonélvezőivel kiegyezzen. 

Ha győz is, Magyar hármas szorításban lesz: a saját, heterogén, csak a rendszerváltás reményében összeállt tábora, Orbán meggyengülő, de el nem tűnő hálózata, valamint a felpörgetett osztogatás nyomán keletkező gazdasági kiigazítási kényszer oldaláról. 

Ez utóbbit úgy tudja legegyszerűbben kezelni, ha elzárja a propagandára és a kliensek finanszírozására irányuló pénzcsapokat, amivel Orbán hálóját is gyengíti és a saját táborát is lelkesíti. Ha ehelyett – mondjuk – kiegyezne Mészárossal és Tiborczcal, és immár „saját” oligarchákként öntené beléjük a pénzt, és fenntartaná a propagandamédiát, akkor máshol kéne megszorítania, rendszerváltás híján a társadalmi bázisa szétesne, és az sem biztos, hogy Orbán fogadott politikai családját teljesen magába tudná olvasztani, tehát a politikai versenytárs is megmaradna.

Ez az út nagyobb eséllyel vezetne a Magyar-kormány bukásához és a Fidesz visszatértéhez, mintha inkább a rendszerváltással és az elszámoltatással foglalkozna.

A mostani választás tétje sokkal nagyobb, mint akár a korábbiaké, hiszen – a személyes rizikón túl – a struktúra továbbélése is kockán forog. A szándékon túl, ami azért mégis egy szubjektív faktor, strukturálisan mi tartja vissza a hatalmat attól, hogy nemtelen eszközökkel éljen a választás befolyásolására?

Az világos, hogy a rendszer nemcsak pénz- és médiafölényben van, hanem intézményi fölényben is, hiszen az egész államgépezet – a törvényhozástól a költségvetési szerveken át a rendőrségig és az ügyészségig – bevethető a kampánystáb részeként. 

Azonban a maffiaállam két fontos korláttal szembesül. Az egyik, ami korábban is fennállt: bent vagyunk az Unióban, és a magyar társadalom nem tolerálja a politikai erőszakot. Így az Orbán-rendszer nem fog odáig elmenni, mint a putyini, ha a működési logikája és a belső hatalmi szerkezete hasonló is. 

A másik, hogy bármilyen intézményi manőver (például elnöki rendszer bevezetése) vagy az ellenzékkel szembeni hatósági vegzálás azt üzenné, hogy a rendszer fél, ráadásul mártírt csinálna Magyar Péterből. Miközben nem becsülném le a rezsim találékonyságát – éppen azért, mert óriási a tét –, ezt tartom a legfőbb újdonságnak: megtört a rendszer megdönthetetlenségének mítosza, és így hirtelen minden autokratikus lépés kockázatos lett, minden, ami elvileg az ellenzéket gyengíthetné, könnyen a visszájára sülhet el. Ezért is lesz az idei a legkiélezettebb választás, ami az elmúlt 16 évben Magyarországon zajlott.

Fotó: YouTube / CEU

(Madlovics Bálint és Magyar Bálint könyvei, írásai ingyenesen letölthetőek a honlapjukról)