Epres Attila – „Az OV nevű bukott ember…”

Mikor válik a politika színházzá? Hogyan ismerhető fel a hitelesség – és a hiteltelenség? Van-e felelőssége a művésznek megszólalni a közéletben, és hol húzódik az a bizonyos „piros vonal”? Lehet-e a humor az igazság legerősebb formája, és szükség van-e katarzisra egy társadalom életében?

Epres szerint a közélet gyakran működik úgy, mint egy előadás: tele van túlzásokkal, szerepjátékkal és olykor hiteltelenséggel. Színészként különösen érzékeny az önazonosság kérdésére, és úgy véli, az a szereplő, aki nem hiteles, előbb-utóbb „lebukik” – ezt pedig nemcsak a szakmabeliek, hanem a laikusok is megérzik. Ebben a közegben a humor nem csupán szórakoztatás, hanem védekezés és értelmezési eszköz is: segít feldolgozni a közélet abszurditását, és kimondani azt, amit másképp nehéz lenne.

Gondolkodásának egyik alappillére William Shakespeare híres tétele, miszerint a színház „tükröt tart a természetnek”. Epres ezt ma is érvényesnek tartja: szerinte a művészet feladata nem merül ki a szórakoztatásban, hanem abban áll, hogy segítse a társadalmat önmaga felismerésében.

Ezt a tükröt gyakran humoron keresztül lehet a legerősebben felmutatni, amit például Bödőcs Tibor vagy Pintér Béla munkásságában lát megvalósulni.

A közéleti szerepvállalás kérdésében árnyalt álláspontot képvisel. Nem gondolja, hogy minden művésznek kötelessége politikai véleményt formálni, és érthetőnek tartja, ha valaki távol tartja magát ettől a világtól. Ugyanakkor létezik egy határ – egy „piros vonal” –, amelynek átlépése már nem maradhat következmények nélkül.

Azok, akik aktívan részt vesznek propagandában vagy gyűlöletkeltésben, szerinte felelősséget viselnek a közösség lelki állapotáért. Pozitív példaként említi Jordán Tamás, aki következetesen és nyíltan vállalta véleményét.

A beszélgetés során több konkrét közéleti eseményt is drámai jelenetként értelmez. Ezekben nem pusztán hatalmi játszmát lát, hanem érzelmi és erkölcsi folyamatokat. Úgy véli, a nyilvános szembesítés nem bosszú, hanem szükséges katarzis: egy olyan folyamat, amely segít a társadalomnak feldolgozni a felgyülemlett feszültségeket.

Ebben a hitelesség és az emberi gesztusok fontosabbak, mint a formális komolyság; még egy szokatlan, érzelmes megnyilvánulás is lehet az őszinteség jele.

Különösen megrázónak tartja a gyermekbántalmazással kapcsolatos ügyeket, amelyeket morálisan elfogadhatatlannak nevez. Úgy véli, ezek feldolgozása és következményeinek levonása nélkül nem lehet valódi társadalmi megtisztulásról beszélni. E gondolat kapcsán utal Móricz Zsigmond Árvácska című művére, amely hasonló kiszolgáltatottságot ábrázol.

A beszélgetés végén személyes történetét is megosztja: egy súlyos rákbetegségből való felépülését. Tapasztalata szerint a gyógyulás kulcsa nemcsak az élni akarás, hanem a türelem is. Fontosnak tartja, hogy az emberek nyíltan beszéljenek a súlyos betegségekről, mert ezzel másoknak is erőt adhatnak. Hangsúlyozza az orvostudományba vetett bizalom jelentőségét, és saját történetét egyfajta küldetésként osztja meg.

Epres Attila gondolkodása túlmutat a napi politikán: a közéletet emberi és drámai térként értelmezi. Üzenete egyszerű, mégis nehéz: a társadalom csak akkor tud előrelépni, ha képes szembenézni önmagával. Az őszinteség, a felelősségvállalás és a katarzis iránti igény nemcsak a színházban, hanem a közéletben is alapvető – a kérdés csak az, hogy valóban hajlandók vagyunk-e belenézni abba a bizonyos tükörbe.

A Sorsok mögött adása itt látható: