Tíz éve ment el a legnagyobb pofonosztó, Bud Spencer

Ma tíz éve annak, hogy meghalt Carlo Pedersoli, vagy ahogyan mindenki ismerte: Bud Spencer. Az ember, aki itthon sztár tudott lenni keményöklű zsaruként a Piedone filmekben. Az ember, akit Terence Hill partnereként minden magyar látott már a Kincs ami nincsben, vagy épp az És megint dühbe jövünkben. Az ember, aki a western műfajában sem égett le a magyar mozi, és TV nézők előtt. (Az ördög jobb és balkeze.) 

De ki is volt valójában ez a színész, és egyáltalán színész volt-e? A kérdés jogos, mert előbb volt válogatott úszó, és vízilabdázó, mint mozisztár. 

Pontosan emlékszem arra az estére, amikor (a legtöbb magyarral együtt), először láttam Rizzo felügyelőt, azaz Piedonét, a zsarut. 8 éves voltam. Mint oly sok kortársam, magam is a Kátya nem hátrál típusú szovjet háborús filmekhez lettem szoktatva, így szó szerin tátott szájjal figyeltem, amint az a nagy kövér ember püföli a rosszfiúkat. Mint oly sok aprócska társam, rögtön magam is Piedone akartam lenni. Ami nyilván nem sikerült…

A magyar mozinézők már korábban is találkozhattak Piedoneval. A filmszínházakban ugyanis már 1975-ben vetítették a filmet. Talán fura, de korhatár nélkül megtekinthetőként regisztrálták, pedig gyilkosság, erőszak, csonkítás is van benne. 

Csak érdekességként, a Piedone a zsarut egyszerre mutatták be a következőkkel: Gyilkosság másodkézből (szovjet film), Gondolatok Kovpakról (szovjet), Gyilkosság leírása (lengyel), A homokdűnéken túl (román), Holnap lesz fácán (magyar). Szóval a hazai mozinézők kegyeiért Bud Spencernek meg kellett küzdenie két szovjet, egy lengyel, egy román és egy magyar filmmel. Ismerve az akkori közhangulatot, aligha meglepő, hogy a közönség legnagyobb hányada az olasz pofonosztó filmjére vett jegyet. 

Közbevetés: megnéztem, hogy miről szól A Homokdűnéken túl, című román alkotás. Arról, hogy a Duna-deltában a kapzsi emberek, milyen durván küzdenek a hatalomért, még a szocializmusban is. Azt hiszem, hogyha én mozilátogató lettem volna 1975-ben, magam is inkább a Piedone filmre vettem volna jegyet. Még úgy is, hogy ekkor még nem szinkronizálták. Bujtor István hangja csak évekkel később, a televíziós bemutató előtt került a filmszalagra. Mindenesetre Bud Spencer pillanatok alatt a magyar nézők egyik kedvence lett, hogy azután haláláig (és utána is) őrizze ezt a státuszt.

Egy percen belül úszta a 100 métert

De ki is volt ez a hatalmas ember? És egyáltalán miért volt ő Bud Spencer, amikor Carlo Pedersoliként született? A művészi vezetéknév eredete jól ismert: ezer helyen leírták, hogy a kedvenc színésze Spencer Tracy volt, az iránta érzett tiszteletből lett ő is Spencer. De honnan a Bud? A közkeletű vélekedés szerint a kedvenc söre a Budweiser volt. Ennek első három betűje lett a keresztneve. Csakhogy ez nem igaz. Legalábbis ő maga nem így tudta. A Cine Revue nevű lapban, 1974-ben így vallott erről: „Pólójátékosként folyton nyugodt voltam, így ragadt rám a Buddha becenév. Ennek elejét meg is tartottam, így lettem Bud.” 

Pólójátékos, mondja magáról. Ma inkább vízilabdázónak mondanánk. Az olasz válogatott tagjaként bejárta a világot. Még sikeresebb volt úszóként. A 100 méteren még olimpiai nyolcas döntőbe is jutott, egy perc alatti idővel. Persze ekkor még nem az a 130 kilós ember volt, akit később az egész világ megismert. 

Sportpályafutásának végeztével színésznek állt. A háromszoros olimpiai bajnok pólós, Dr. Kárpáti György, Medencék gólok pofonok című könyvében így emlékezett Bud Spencer (akkor még Carlo Pedersoli) „utolsó” válogatott mérkőzésére.

Pedersoli még olasz mértékkel mérve is végtelenül jóképű gyerek volt. Sőt! Klassz srác. Magas, karcsú, széles vállú, a szemében örökösen valami vidám fény, a fogsora Odol-reklám. Nemrégiben kapott több éves hollywoodi filmszerződést, számtalan válogatottság után Pesten búcsúzott a vízipólótól. Már a mérkőzés előtt odajött hozzánk:

– Gyerekek, nagyon kérlek benneteket, ma ne bántsatok. Borzasztó lenne, ha összekapcsolt arccal kellene Amerikába utaznom. Ha egy fogamat kivernétek, talán még a szerződésemet is felbontanák. Gyarmati Dezső, úgyis, mint csapatkapitány, a reális oldaláról fogta fel a dolgot:

– Kérlek, természetesen elintézhetjük az ügyet. Kérdés, mit ér meg neked ez az üzlet?

Pedersoli elcsodálkozott:

– Üzlet?

– Persze. Valamit valamiért, nem igaz?

Már harsányan nevettünk, Pedersoli is észrevette, hogy ugratjuk.

– Hát… ha akarjátok, a banketten majd énekelek nektek. Elhoztam a gitáromat is. Adjam írásban?

Gyarmati Dezső nagyvonalú volt.

– Felesleges. Gentlemanek között vagyunk.

A mérkőzés persze egyetlen lidérces álom volt szegény Pedersoli számára. Körben adogattuk őt magunk között. Úgy intéztük, hogy mind a hat mezőnyjátékos elszórakozhatott vele néhány percet. Az illetőnek a labdával tulajdonképpen nem is kellett törődnie, minden figyelmét Pedersoli fogsorára összpontosíthatta. Úgyszólván másodpercenként repült egy-egy horog, felütés vagy könyök a villogó, gyöngyszerű metszőfogak irányába. Pedersoli a vészreakció állapotában, halálra vált arccal kapkodta a fejét. Az ököl és a könyök azonban mindannyiszor még időben megállt. Egy-két centiméterre az olasz fiú csinos arcától.

Eddig az idézet. Hogy így történt-e, vagy sem, azt ma már senki sem tudja felidézni. Annyiban biztosan sántít, hogy egy évvel később Pedersoli még ott volt az olimpián, az olasz csapat tagjaként. 

Szerette a magyarokat

Hogy hogy lett színész, azt ő maga mesélte el jópár esztendővel ezelőtt a TV 2 Naplójában Papp Gergőnek: „kellett a filmhez egy nagydarab pali. Valamiért engem hívtak fel. Kérdezték, hogy tudok-e lovagolni. Mondtam, hogy nem. De ugye angolul tudok? Mondtam, hogy nem. És szakállam van? Nincs, soha nem is volt, minden nap simára borotválom a képemet. Így történt. Azután valahogy csak színész lettem.”

Papp Gergő „Pimaszúr” úgy emlékszik, hogy kollégái évekig szervezték ezt az interjút, mire összejött. Bud Spencer a fia római irodájában fogadta őket. Mérhetetlenül kedves volt, emlékezik vissza Papp Gergő. Nagyon örült nekünk, szerette a magyarokat. Az viszont feltűnt, hogy alig-alig beszélt angolul. Több tucat filmet forgatott ezen a nyelven, de mégsem mert, vagy akart így megszólalni az interjúban. Szóval, olasz tolmáccsal beszélgettünk. Amire még emlékszem az az, hogy nem volt az a hegyomlás, amiket a filmekben láttunk. Magas volt, persze, és súlyos, de nem egy óriás.

Egyébként nem véletlen, hogy imádta a magyarokat. Egyrészt a sportbarátság miatt, másrészt pedig azért, mert hazáján és Némtországon kívül magasan itt volt a legnépszerűbb. 

Terence nélkül nem megy

Bud Spencer és Terence Hill a lexikonok szerint 18 filmet forgattak együtt. Az elsőt, a Hannibalt még 1959-ben. Némi túlzás persze, hogy együtt, mert ebben még nem volt közös jelentük. Kettejük közös „aranykora” 1967-ben kezdődött, az Isten megbocsát, én nem című alkotással. A kritikák meglehetősen fanyalogva fogadták a filmet, de a közönség szerette. A legjobb westernfilmjük, Az ördög jobb és balkeze 1970-ben készült. Igazán híresek mégsem ezzel lettek, hanem a későbbi munkáikkal. Különben dühbe jövünk, Kincs ami nincs, És megint dühbe jövünk, Én a vízilovakkal vagyok. Ezeket máig játsszák a hazai televíziós csatornák, és szinte mindig nagy a nézettség, pedig már mindenki unásig ismeri a poénokat. 

A rajongók jól tudják, hogy a vízilovas film főgonosza, Mr. Ormond egy magyar színész volt. Vagy legalábbis félig színész. „Főállásban” ugyanis profi ökölvívóként kereste a kenyerét. Joe Bugner, azaz Bugner József a Szeged melletti kistelepülésen, Szőregen született. 1956-ban hagyta el az országot, és lett ökölvívó. Olyan nagyságokkal harcolt a ringben, mint Muhammad Ali, vagy Joe Frazier. 2025-ben hunyt el, Ausztráliában egy idősek otthonában. 

Azt talán kevesebben tudják, hogy a Nincs kettő négy nélkül eredetileg nem közös film lett volna. Az első munkacíme így hangzott: Piedone Brazíliában. Vagyis az alkotók a zsarusorozat újabb epizódjaként akarták leforgatni. Csakhogy az előző rész, a Piedone Egyiptomban nem ment jól a mozikban (ma már klasszikus), így a brazíliai projektet elkaszálták. Bud Spencer viszont fantáziát látott a sztoriban. Felkérte Terence Hillt, hogy társuljon vele. Átírták a forgatókönyvet, és elkészítették a filmet, rajongóik nagy örömére. Hill egyébként mindenhol elmondja, hogy civilben is jóban voltak, és közös munkájuk során sosem vesztek össze.