Szombat esti reveláció: a Heaven Street Seven 2026-ban is hibátlanul működik, pedig igazából nincs is

A kb. 30 című koncerten a Szűcs Krisztián zenekara felidézte a magyar alterrock minden bizonnyal legizgalmasabb korszakát. Az egyáltalán nem csak 40 és 50 pluszos arcokból álló közönség pedig hosszú szünet után magába szippanthatta a HS7 legfontosabb dalait és annak sajátos atmoszféráját. Szombat este nagyon jó volt itt lenni és nem DJ Otival máshol.

A Primus csepeli sörsátoros parádézása után négy nappal a Budapest Park színpadán egy olyan bandát láthattunk, amely igencsak kiéheztetett minket. Ennek prózai oka a 2015-ben történt feloszlásuk volt. De miért is hoztam fel Les Claypool zenekarát? Azért, mert ő is egy tipikus antisztár, aki még egy Antipop albumot is jegyzett a Primussal, és ugyanezt a HS7 tagjai is elmondhatják magukról, az élén Szűcs Krisztiánnal, akinek nincsen Lenny Kravitz-sérója, a tetoválószalonokban sem időzhet túl sokat, nem vetkőzik félmeztelenre a színpadon, és hanyagolja a stage divingot is, cserébe viszont baromi jó dalokat szerez, a fanyar és nem ritkán önironikus szövegei pedig elsőosztályúak.

A Heaven Street Seven 1994-ben szökkent szárba, a szombati koncerten az alapfelállás öt tagja (Szűcs Krisztián, Ábrahám Zsolt, Takács Zoltán „Jappán”, Németh Róbert és Orbán Gyula) lépett újra a világot jelentő deszkákra. Ebben a zenekarban biztosan nem kellett azt lebokszolni, hogy ki is vigye a prímet, hiszen a kopasz frontember hangja, dalszövegei, valamint a melankolikus, ironikus, és megkockáztatom, hogy bölcs valóságérzékelése adja a sava-borsát a HS7 izgalmas világának.

Szűcs Krisztián gondolataihoz remek sorvezetőként idén megjelent egy novelláskötete is (Utazás a kegyetlenbe), amelyben az általa viccesen „sznobelláknak” titulált történetek egy-egy dalhoz adhatnak megoldókulcsot. A hétköznapokban és a szerelem örvényében csetlő-botló emberkékben pedig nem nehéz magára ismernie bárkinek is. 

A frontember a számok között is humoránál volt, két alkalommal pedig rendesen ráijesztett a BP Park szép számú közönségére: egyszer egy Zoltán Erika, később pedig egy Bikini-kuplé eljátszását konferálta fel. Szerencsére viszont nem lettünk megbüntetve sem a „Túl szexi lánnyal” és a „Veri az élet” fütyülős intrója sem károsította a hallószervünket.

Ami viszont a lényeg a „közel 30 év” távlatából, hiszen akadtak ebben azért szünetek is: a HS7 szerzeményei tökéletesen működnek a mai napig, a zenekar karaktere összetéveszthetetlen, és aki csak legyintene, hogy ez egy kiszámítható, egyértelműen angolszász hatást mutató, pár akkordos, alter vagy indie muzsika, az pont a lényeget téveszti szem elől, ami a magyar nyelvű dalok érzelmi töltete és egy korszak hangulatának a hiteles lenyomata, ami azóta sem javult túl sokat érthető okokból kifolyólag.

Mindenre odafigyeltek a srácok

Egy comeback koncert valamire való merchandise nélkül kutyagumit se ér, és a srácok itt is az igényes végén fogták meg a dolgot. Ezen a napon lehetett először kézbe venni a 2000-ben megjelent Cukor címet viselő és „alapot vető” korongjuk vinil változatát, ami iránt akkora érdeklődés mutatkozott az igényes pólók és baseballsapkák mellett, hogy legalább akkora sor kígyózott a mörcspult előtt, mint pár hete Marilyn Manson koncertjén. 

A HS7 „Wonderwallja”, azaz abszolút slágere (Hol van az a krézi srác?) is ezen az albumon található, amelyet a koncert közepén a fiatal arcokból álló Hűvös zenekar szólaltatott meg egészen kiváló dinamikával, a legutolsó tételként persze eljátszották az „öregek” is. Ha már 2013-ban született egy közös dal Lovasi Andrással (A konyhámban), ő sem úszhatta meg a vendégszereplést, aminek láthatóan nagy kedvvel eleget is tett.

A 28 számból összetevődő setlistbe még Fásy Ádám vagy a kislánya sem tudott volna érdemben belekötni, a legtöbb dal viszont nem a Cukorról érkezett, hanem az idén húszéves mesterművükről (Tudom, hogy szeretsz titokban), amit én cseppet sem bántam, mert ezt a lemezüket szénné hallgattam akkoriban, amiben a főszerepet egyértelműen a címadó nóta játszotta. Bő kétórás tömény boldogság volt ez a koncert, kiváló hangzással, amely egy alapvetően már „nem létező” zenekartól hatalmas ajándék volt. Erről is egy Primus-dal ugrott be: Hats off!