Láttam az Azariah-film másfél órás előzetesét

Az életrajzi filmek virágát éljük. Bennem mindig felmerül a kérdés, hogy kell-e ez még nekünk, de néha jön még egy-két film, ami azt mondatja velem, hogy kár lett volna, ha ez előtt marad abba a nagy életrajzi univerzumépítés. Az Azahriah-film során is felmerült bennem a kérdés és arra jutottam, hogy nagyon is kell nekünk még egy életrajzi film. De még nem csinálták meg.

Baukó Attilát mára egész Magyarország ismeri zenei karrierje révén. Egyedi stílusával és alázatos jellemével az első pillanattól kezdve kitűnt a magyar előadók közül. Tehetsége a zenéhez elvitathatatlan, minden megjelent műve azonnal slágerként kerül a köztudatba. Koncertjeire a jegyek pillanatok alatt elfogynak. Folyamatos sikerei között pedig a legkiemelkedőbb, hogy májusban háromszor is megtöltötte a Puskás Arénát.

A Mi vagyunk Azahriah című film pedig a Puskás koncertekre való felkészülési időszakot helyezi a középpontba. Bő egy évvel az esemény előtt veszi fel a fonalat a film. Egy hétköznapi ember számára talán elképzelhetetlen, hogyan jön létre egy ilyen koncert. Mennyi előkészülettel és stresszel jár. Az izgalom és nyomás a projekt miatt metronómként lüktet a háttérben végig, az előtér mégis üresnek látszik.

Az életrajzi filmek műfajukból adódóan élettörténeteket kellene elmesélniük ugyebár, de ez aligha tud megvalósulni, ha a történet nem egy személyről, hanem a várakozásról szól. Várakozunk arra, hogy történjen valami, az a valami nagyon nagy lesz, de emiatt minden más elhanyagolhatónak tűnik. Mi fontos még? A Puskás koncert egy izgalmas dolog, de nem lehet csak ezzel megtölteni egy másfél órás filmet.

Ezt a forgatókönyvírók is nagyon jól tudják, ezért próbáltak beleszőni egy játékfilmes szálat is alkotásukba. Aminek semmi funkciója azon kívül, hogy megértsük mennyire stresszes volt Azinak a Puskásra való felkészülés. Arról nem is beszélve, hogy mindezek után semmit nem látunk a Puskás koncertből.

A film három szegmensből áll, egy interjú Azival és a menedzsereivel, archív koncertfelvételek és egy rövid alternatív dimenzióban játszódó történet. Az interjúkban apró betekintést nyerünk Azi érzéseibe és életébe. Ezek a pillanatok talán azok, amiért ajánlani tudnám ezt a filmet bárkinek is. Megismerni egy nem hétköznapi életutat izgalmas és érdekes. Sajnálatos, hogy háttérbe szorult része ez a filmnek. 

Az archív koncertfelvételek szinte csak az idő múlásának szemléltetéséről szólnak, ennek ellenére szép átkötések a két főszegmens között, amik élettel telibbé varázsolják a filmet.

A harmadik szegmens akarna a film főattrakciója lenni amíg eszébe nem jut, hogy azt a Puskás koncert már lefoglalta magának. Azi egy másik dimenzióba kerül, ahol egy idegen férfi testében ébred, vissza akar jutni a koncertjére, de egy kis idő után rájön, hogy a hétköznapi élet jobban tetszik neki és inkább maradna az alternatív univerzumban. Aztán mégse, inkább visszamegy zenélni. Hogy miért? Azt nem tudjuk.

A legnagyobb probléma ezzel az egésszel, hogy egy ambiciózus srác, akinek mára a zene mindene, a stresszre hivatkozva nem akar visszatérni a valóságba. Nagyon gyorsan ellentmondássá növi ki magát ez a szegmens, az interjúkban Azi említi mennyire fontos neki az alkotás, és minden problémáját, nehézségét sikeresen oldotta a zene. Elmondja, hogy mást már nem is tudna csinálni, és ha nem futott volna be akkor is a zenéléssel próbálkozna. Érthetetlenné válik, hogy ezek után miért akar ő egy alternatív univerzumban maradni. Sokszor egyértelműen csak humort szolgáltatnak ezek a részek és igyekeznek kitölteni az időt. 

Ha ezeket a részeket kicserélnénk további kérdésekre az interjúkból, semmit sem vesztene a film az értékéből, sőt talán, ha több mindent megtudhatnánk Baukó Attiláról - akkor az mind a rajongók számára, mind azok számára, akik nem követik a zenei karrierjét - hasznosabb lenne. Eltékozolt idő minden pillanat, ami nem Azival foglalkozik. A sztár cameok és a vicceskedő jelenetek háttérbe szorították a film legizgalmasabb karakterét, a főszereplőt. És ez milyen kár, szétzilálja a film saját magát, ami miatt nehéz egy egészként tekinteni rá. Két különböző alkotásként legalább lenne egy jó dokumentumfilmünk és egy gyenge életrajzi. 

Félkésznek hat ez az alkotás, az értékek, amik néhol megcsillannak bíztatóak. Remélem egyszer mélyebb betekintést is kapunk. Az Azahriah-phenomena egy olyan dolog, amiről kell filmet csinálni. Csak ki tudja, hogy az mikor fog megtörténni?

A Mi vagyunk Azahriah című film rendezőjével készült interjúnkat itt is megnézheti: