Forradalmaink és az oroszok – Történelmünk kemény tapasztalatai és tanulságai

177 évvel ezelőtt, amikor a márciusi ifjak hívására összegyűltek ősapáink, hogy kivívják Magyarország szabadságát, vigyázó szemüket Párizsra, Bécsre, később Frankfurtra és Velencére vetették és nem Moszkvára. Moszkvából akkor sem a szabadság jött, hanem végül egy hadsereg, ami vérbe fojtotta a magyarok szabadságharcát is.

Nem volt ez eleve elrendeltetett. A Habsburgok, a poroszok és az orosz cár olyan Kelet-Európát kreáltak maguknak 1815-ben, amely biztosította a német játékteret és belső huzavonákat, ezen túl azonban az államhatalom a birodalmak kezében volt. Nem engedték a nemzetállamok kialakulását: ez ebben a régióban elsősorban a lengyel, másodsorban a magyar függetlenséget zárta ki. Egy évvel a márciusi forradalmi napok után a szintén forradalmi frankfurti német nemzetgyűlés meghívta a leendő, Ausztria nélküli Német Császárság trónjára IV. Frigyes Vilmos porosz királyt. Ha ő ezt elfogadja, feltehetően más irányt vesznek az események – ő azonban ilyen felajánlást maximum a német fejedelmektől fogadott volna el, a néptől soha.

Ha elfogadja, létrejön egy olyan, poroszok vezette német császárság, ami aztán 1871-ben valósult meg. Ez sokkal inkább sértette az orosz érdekeket akkor, mint a Habsburgok esetleges meggyengülése a magyar szabadságharc sikere miatt. A „mi lett volna, ha” nehezen értelmezhető, de ebben az alternatív történelemben sokkal valószínűbb lett volna egy orosz-német konfliktus, vagy a lengyelországi orosz csapatok fenyegető felvonulása, mint a magyarországi intervenció.

Nem ez történt, így Ferenc József segítségkérése értő fülekre talált, és a magyar határok közelében, Galíciától északra már ott lévő orosz hadsereghez csatlakozott a főerő, a cár május elején közölte, hogy beavatkozik. Az orosz csapatok először a Felvidék nyugati részén levő osztrákok támogatására érkeztek, majd június közepén a főerők is átlépték az északi határt. Erdély keleti és déli határán már 1848 nyarától, a török fennhatóság alatti dunai fejedelemségekben is kitört forradalmak leverésére érkezett orosz csapatok állomásoztak; ezek is átlépték a határt a kárpáti szorosokban. Az orosz beavatkozás két hónap alatt leverte a magyar szabadságharcot.

69 éve nagy- és dédapáink, a pesti srácok halált megvető bátorsággal szálltak szembe a szovjet tankokkal, amiket Moszkva azért küldött, hogy ismét vérbe fojtson egy magyar szabadságharcot. Az orosz csapatok akkor épp kivonulást mímeltek, de a főerők akkor is a határon álltak. Nem Ferenc József, hanem Kádár János volt az, aki formálisan behívta őket, de feltehetően maguktól is jöttek volna. Mások voltak az erőviszonyok, más a felkészülési idő: itt két hónap helyett pár nap is elég volt a magyar ellenállás vérbe fojtására.

Ezek történelmünk kemény tapasztalatai és tanulságai. Ha az orosz a határunkon van, akad valaki, aki behívja, vagy találnak valakit erre. Ez 1848/49 és 1956 egyik fontos tapasztalata. 

Egész egyszerűen nem lehet érteni, miért szeretné a mai magyar kormány, ha Putyin hadserege a határunkon állna, pedig a kormány Facebook-oldalára pár napja kitett, majd levett kép első állítása, miszerint hiba lenne Ukrajnát életben tartani, nehezen értelmezhető másképp, minthogy az orosz hadsereg foglalja el azt a pozíciót a határunk mentén.

Szinte hallani vélem az ellenvéleményt, hogy „de hát azok akkor ukránok voltak”. Lehet, hogy voltak köztük, ekkor is, meg akkor is, talán még, bár arányaiban kevesebben, 1944/45-ben is. De hogy a döntést minden ilyen esetben az orosz hatalmi központ hozta meg a magyarok leverésére, azt azért nem vitatja senki.

Borítóképünkön orosz/szovjet külügyminiszterek, akik megmagyarázták: Nesselrode, Sepilov, Lavrov