Gyurcsány ősbűne, hogy sosem mert baloldali lenni

A közélettől és a politikától visszavonult Gyurcsány Ferenc bűnlajstromának felsorolása nehéz feladat lenne, bár erre rajtam kívül sokan vállalkoztak. Az viszont meglátásom szerint bizonyos, az egykori miniszterelnök ősbűne az, hogy úgy stigmatizálta a magyar baloldalt, hogy egy másodpercig nem kormányzott szociáldemokrata szellemben.

Ez nem egy utat kereső írás, sokkal inkább egy politikai nekrológ. Nekem pusztán az a lehetőségem adódott, hogy az egykori miniszterelnökről írhassak ilyen jellegű szöveget. Köszönhető ez annak, hogy a magyar baloldal búcsúztatóját épp ő maga cselekedte meg kormányzása alatt. A fiatal Gyurcsánytól a szociáldemokraták útmutatást vártak, azt pedig meg is kapták: egyenesen a történelem süllyesztőjébe kalauzolta őket vezérük. Na, de mindent az elejéről...

Gyurcsány Ferenc egy klasszikus üzletember-politikus. Valaki, aki mélyen hisz a piac láthatatlan kezében, amely majd minden gazdasági problémát eligazít. Nem meglepő ez, a felbukkanása idején a nagypolitikában egyes becslések szerint kényelmesen tagja volt a száz leggazdagabb magyart tartalmazó listáknak. Az ekkor még sportminiszter szemében a kánaánhoz vezető út egyértelmű volt: kevesebb állam, több piac.

Ekkor Magyarországnak egy ténylegesen baloldali kormánya volt. Medgyessy Péter programja valójában megtestesítette azt a szociálisan érzékeny, az állami beavatkozás mellett hitet tevő szociáldemokrata álláspontot, ami szinte már-már egyezik a tankönyvi definícióval. Természetesen az elhíresült száznapos programnak voltak korlátjai, mégis meglátásom szerint a százkilencven milliárdos jóléti injektálás egy szükséges lépés volt. Medgyessy pénzügyi szakember létére tudta, hogy ez a döntés hosszútávon az adók emelésével fog járni. Ez a szemléletmód összeadva azzal, hogy Medgyessy kívülálló volt a Magyar Szocialista Pártban, egyértelművé tette 2004 közepére, hogy nem fog beteljesülni a víziója, új miniszterelnököt fog az MSZP-SZDSZ koalíció castingolni. 

Itt jött a képbe a „budapesti Tony Blair”. Erre a párhuzamra talán legjobban maga Gyurcsány Ferenc játszott rá. Tony Blair a brit Munkáspárt miniszterelnöke volt 1997-2007 között, ő volt az, aki visszahódította az ország vezetését a brit baloldal számára. Mégis, politikájában azt a harmadikutas hajcsár mentalitást jelenítette meg, amely később Gyurcsánynál is meghatározó lett. Kevesebb állam, több piac, a megváltó multinacionális tőke óhajtása mindeközben pedig a szociáldemokraták alapvető ideológiai bázisa, a munkásosztály csak egy eszközként jelenik meg a hőn vágyott profit eléréséhez vezető úton.

Visszatérve Gyurcsányhoz, ő ekkoriban még sportminiszterként szövögette politikai karrierjét, várva a pillanatra. Benne valójában tényleg dübörgött egyfajta reformdüh, visszatekintve minden egyes interakciójából sugárzik, hogy ő mélyen hitt az előbb felvezetett harmadikutas politikában. 

Hogy aztán azért, mert ez a neoliberális gazdasági szemlélet általában a gazdagoknak okoz pozitív pénzügyi változásokat, vagy valóban a jólét eljöttét várta tőle, azt már az olvasó képzeletére bízom.

Lényeg a lényeg, 2004. szeptember 29-én Gyurcsány Ferenc a Magyar Köztársaság miniszterelnöke lett. Meghatározó szerepe volt ebben a Szabad Demokraták Szövetsége támogatásának. Természetesen később pont a miniszterelnök személye és döntései okoztak konfliktust a koalíciós partnerek között, a piacpárti Gyurcsány azonban ekkor még rengeteg dobozt kipipált a liberális párt számára. Azt sem szabad elfelejteni, hogy Gyurcsány ekkoriban egy rendkívül tehetséges politikai rétor volt, megkockáztatom, hogy az őszödi diszkreditálódása előtt Orbán Viktornál is erősebb teljesítményt nyújtott kommunikáció tekintetében.

Lezajlott a palotaforradalom, Gyurcsány pedig munkának láthatott. Első kormányában pusztán csak azt a tüzet próbálta eloltani, ami Medgyessy politikai bukása után maradt: a botrányok árnyékában néhány kutatóintézet ekkor kétharmados előnyt mért az ellenzékben lévő Fidesznek. Ennek a következménye lett Balatonőszöd, a szűk választási győzelem és az ezután következő események. A magyar baloldal saját farkát kergető kutyaként igyekezett egy vesztes kezet megfordítani, ehhez pedig ahogy emlékszünk, trükkök százaira volt szükség. 

A 2006-os kampányban tartalmazott utoljára jóléti intézkedésekre utaló jeleket, ám ezt már az hiteltelenítette, hogy az MSZP egyszerre ígért adócsökkentést, az árak stagnálását és jóléti intézkedéseket. 

A végét ismerjük: gáz és villanyáremelkedés, mindeközben pedig fel sem merültek olyan alapvető baloldali intézkedések, mint az ingatlanárakat kezelendő szociális bérlakásprogram, a társadalmi mobilitást elősegítő tőkeinjektálás a köz - és felsőoktatásba és még sorolhatnám. Gyurcsány túl sokat ígért, és végsősoron rossz helyre tette a fókuszt.

A Gyurcsány-kormány neoliberalizmusa meglátásom szerint ugyanakkor a második ciklusban teljesedett ki. A beköszöntő gazdasági válság és az erre adott válasz szolgál bizonyítékul arra, hogy mit gondol a leköszönő pártelnök a világról. Vasúti szárnyvonalak bezárása, privatizáció irányába terelt egészségügy, az ismét fizetős felsőoktatás belengetése, ezek mind-mind olyan lépések, amik megtagadják a keynesi makroökonómiát, a szociáldemokrata politika gazdasági bázisát. Gyurcsány ekkor egy kisebb államra szavazott, a fiskális stabilitás elérésének pedig ára volt: az általa vezetett baloldal megbélyegződött, elvesztette a munkásosztállyal való kapcsolatát.

Gyurcsány egyik, 2007-es blogposztja nagyon árulkodó. A blogger-miniszterelnök ebben arról ír, micsoda pozitív dolog az, hogy a dán LEGO-gyárban történt leépítések után a szakszervezetek is úgy reagáltak, hogy ebben az esetben egy rugalmasabb munkaerőpiacon, átképzéssel keresnek maguknak állást. Ebben a bejegyzésben arról is beszélt, hogy a külföldi befektetésre pozitívan kell tekinteni. Pontosan ez az a gondolat, amit egy szociáldemokrata politikus szájából kevésbé, egy neoliberális gondolkodóéból viszont annál inkább hallhatunk. A magyar munkás, ha kirúgják, gondoljon arra a dán (alapvetően jólétben élő, lehetőségekkel rendelkező) melósra, aki ennek még örül is. Ez persze nem maradt következmények nélkül.

A Fidesz ebből ideológiai bázist kreált. A vizitdíjas népszavazás és az eköré épített politikai kommunikáció egyértelmű volt: a baloldal elárulta a közembert, 2006 után sokadjára. 

A Fidesz magához ölelte ezt a társadalmi réteget, a munkaalapú társadalommal pedig visszaadta azt, amit a gyurcsányi árulás elvett. Természetesen Orbán első évei is hasonló neoliberális, a globális tőke irányába forduló döntésekkel volt tele, mégis, nem volt annyira direkt, annyira átlátszó, mint amennyire azt a budapesti Tony Blair tette.

Gyurcsány annak idején egy tanulmánnyal jelentkezett be a nagypolitikába. Ennek a címe “Merjünk baloldaliak lenni!” volt. Kijelenthető, hogy Gyurcsány Ferenc éppen erre nem volt képes. Sosem volt baloldali, sosem volt szociáldemokrata. Az általa mélyen hitt neoliberalizmus pedig oda juttatta az MSZP-t és a magyar baloldalt, ahol jelenleg van: a politikai emlékezet sötét lapjaira. Hiszen a poszt-Gyurcsány baloldal a kialakult politikai űrt azzal töltötte be, hogy belpesti elefántcsont-toronyba zárta önmagát, ahonnan újra és újra jól megírta, hogy igazából csak le kell menni vidékre és keblünkre kell ölelni a “megvezetett fideszes szavazókat”, miközben egy pillanatig nem tűnt fel a népi gondolkodók számára, hogy ők valójában a XVI. Lajos gőgjével üzentek a francia forradalom népének. Ez Gyurcsány Ferenc öröksége.

Fotó: YouTube / ATV