Egymillió lépés Nagyváradig: az első lépés a valódi nemzetpolitika felé

Miközben Magyar Péter és népes csapata Nagyvárad felé gyalogolt, napról napra formálódott az a valódi nemzetpolitika, amelyre égető szüksége van az összmagyarságnak. Kicsit olyan ez, mint a mesebeli kőleves: mindenki beletett valamit a kamrájából, aki csak köszöntötte a menetet vagy pár kilométeren át a tiszásokkal tartott. 

A magyar nép legjobb ösztöneit hozta elő ez a hosszúra nyúlt séta, például az olykor szűkös saját javakat büszkén megosztó vendégszeretetet. A fideszes helytartók tiltása ellenére köszöntötték polgármesterek és önkormányzati képviselők a békés menetet. Ide nem kellett senkit buszoztatni, mivel maguktól jöttek az emberek akár az ország távolabbi részeiről is autóval vagy tömegközlekedéssel, hogy hosszabb-rövidebb szakaszon elkísérhessék Magyar Pétert. A távolból pedig százezrek, sőt milliók követték szimpátiával, de minimum érdeklődéssel a rendhagyó országrészjárás eseményeit. Mert nem lebecsülve a dombosabb-hegyesebb tájakon élő nemzettárársainkat, a magyarság szíve az Alföldön dobog. Azon a tájon, amely tatárjárást és török hódoltságot túlélve, hadak és nemzetrontó rezsimek által letiporva, de a csapások után mindig felegyenesedve őrzi a szabadság érzését. Most pedig éppen ideje van a gerincek kiegyenesítésének. Több évtizednyi keserű gyűlölködés után az öncélúan kisajátított nemzeti eszme végre visszakerülni látszik jogos birtokosaihoz, a magyar emberekhez. 

A piros-fehér-zöld szalaggal átkötött, narancsszínűre festett feudális járom szinte észrevétlenül került le olyan vidékek lakóiról, akik emberemlékezet óta a helyi fideszes gombnyomogatóra szavaztak, mert elhitték neki, hogy csak tőle és mindenható vezérétől várhatják a békét, biztonságot és jólétet, ráadásul az egymással rivalizáló-alkudozó óellenzéki pártok sem tudtak nekik életképes alternatívát nyújtani. A 300 kilométeres gyalogos zarándoklattal egycsapásra emberközelivé vált politika viszont most olyan közös élményt adott részvevőinek és távoli szemlélőinek, amely segíthet lerakni a valódi nemzetpolitika alapjait.

A kétségkívül pozitív érzések és hangulatok mellett érdemes tisztáznunk, hogy mi is a nemzetpolitika és mi a célja. A szakirodalom szerint a nemzetpolitika egy ország által elfogadott alapelvek és cselekvési irányok összessége, amely a nemzet gazdasági, társadalmi és politikai jólétét célozza. Ez magában foglalhatja mind a belföldi, mind a külföldi ügyek kezelését. A nemzetpolitika célja tehát a nemzeti érdekek érvényesítése és a nemzet egészének boldogulása. De mit tett ezért a 2010 óta gyakorlatilag teljhatalommal rendelkező Orbán-kormány?

A békediktátumok következtében a jelenkori magyar nemzet az államhatárokon túlnyúlik, a politika-gazdasági folyamatok eredményeként pedig komoly diaszpórával is rendelkezik, túlnyomórészt a nyugati civilizációban. A 2010 óta hatalmon lévő Fidesz-KDNP csak hangzatos frázisokkal és a trianoni gyásznap átkeretezésével (Nemzeti Összetartozás Napja) próbálta a nemzeti egységet megvalósítani. 

A nemzetpolitika gyakorlatilag a szomszédos országokban működő politikai, vallási és kulturális szervezetek vazallusi szerepbe való kényszerítését jelentette az anyaországból bőségesen folyósított támogatásokon keresztül, a kettős állampolgárságot engedélyező országok magyarságát pedig a kétharmadhoz szükséges szavazóbázisként használták. Ez gyakran igazságtalanul általánosító indulatokat keltett a külhoni magyarsággal szemben, akiket a hazai megélhetési válság közepette az Orbán-rezsim haszonélvezőjeként és hatalmon tartójaként könyveltek el sokan.

Ugyanakkor a kenyerét a “hanyatló Nyugaton” kereső, az állampárti megmondóemberek által ezerszer elátkozott multikulturális környezetben létező és érvényesülő honfitársaink felé nem volt érdemi gesztusa és ajánlata a kormányzatnak, sőt még az erdélyi és délvidéki magyarokkal azonos szavazási lehetőséget sem biztosítottak számukra. Az anyaországi, határon túli és diaszpórában élő magyarok közötti árkok tehát tovább mélyültek és szélesedtek.

Ebben a helyzetben hangzott el Orbán Viktor tihanyi beszéde, amely a romániai elnökválasztás második fordulója előtt sokkolta mind az ottani, mind az itthoni és más országokban élő magyarságot. A szélsőséges magyargyűlölő, temetőgyalázó futballhuligán Simion támogatása bekapcsolta a vészcsengőt az addig maximálisan lojális RMDSZ-nél és az erdélyi-partiumi magyar egyházaknál is. Magyar Péter pedig a rá jellemző jó ütemérzékkel lecsapta a magas labdát, hogy ezt a szégyenletes árulást jóvátegye és az álságosnak bizonyult nemzetpolitikát jó irányba fordítsa. Hiába dobta be a kormány a jogi fércműnek számító, ám aljas módon félelmet keltő ellehetetlenítési törvényt, képtelen volt elterelni a figyelmet a budapesti Szent István-bazilikától a nagyváradi Szent László-szoborig tartó egymillió lépéses menetről, amelynek végén a Tisza Párt elnöke beszédében hitet tett a magyar-román, és ami még fontosabb, a magyar-magyar megbékélés mellett.

József Attila gondolatával élve: a nemzet közös ihlet. Ez megnyilvánult a dalokban, a lépten-nyomon gyakorolt kedves gesztusokban és a közösségi érzésben. Réges-régi szokások, népmesei hagyományok elevenedtek fel, megelőlegezve egy olyan hazát, ahol végre jól bánunk egymással. Ernest Renan, a 19. századi francia történész és vallásfilozófus szerint a nemzet közös történet a múltból és közös terv a jövőre. Közös történetünk megértéséhez és átéléséhez a mostanihoz hasonló módon kell egymás felé fordulnunk, a közös terv gyakorlati megvalósításához pedig szükségünk van a most létrejött közös ihletre. És ebből ne hagyjuk ki azokat sem, akik most személyes érdekből vagy a propaganda által megvezetve gyűlölködnek. Talán még nem feledtük el a rendszerváltás tragikus hőse, Csengey Dénes szavait: „Ne tagadjunk ki senkit a szívünkből, mert mindannyiunké a nemzet!”

Fotó: Facebook / Talpra Magyarok