Húsvéti mozaik: a locsolkodástól a megváltásig

A panelrengetegben szocializálódott generáció húsvétja nem a feltámadásról, hanem a sonkáról és a locsolóversekről szólt. De mi történik, ha egy ateista gyerekből harmincévesen megkeresztelkedő felnőtt lesz? A kontroll.hu újságírójának személyes vallomása arról, hogyan fonódik össze húsvétkor a profán gyermekkor és a felnőttkori szakralitás, miközben a csokinyuszi lassan kikerül a képből.

A késő Kádár-kor gyermekeként egy lakótelepre születtem, hogy aztán egy másikon cseperedjek fel. Volt egymással gyakran veszekedő apám és anyám, nem volt istenem (a párt és az úttörőmozgalom miatt nem is lehetett), de volt hazám, még ha szocialista is. A húsvét viszont szent volt, amit a magunk módján hol a betonházak közötti parkban, hol a vidéki nagyszülőknél éltünk meg. A déd- és nagymamák ugyan beszéltek Jézuskáról meg a feltámadásról, de nekünk, gyerekeknek ez az ünnep a sonkáról, a tojásokról, a nyusziról és a locsolásról szólt.

Ostara, a húsvét germán nevét adó kelta istennő elégedett lehet azzal, hogy a legnagyobb keresztény ünnepből leginkább a pogány termékenységi rítusok maradtak meg a lassan, de biztosan kibontakozó fogyasztói társadalomban. (Kellett a kereszténységnek mindenféle kultuszt és babonát magába olvasztva ilyen nagyra nőni!) Természetesen sokan vannak, akik értik húsvét üzenetét, a megváltás és feltámadás jelentőségét, függetlenül attól, hogy aktív vallásgyakorlók, a maguk módján hívők vagy Jézus történetét csak az egyetemes kultúra keretében értelmezők. Bár az általános műveltség részeként már kisiskolás koromban elolvastam a Bibliát, sokáig csak irodalmi élmény maradt számomra.

Cimboráimmal locsolóbandába verődve jártam az újpalotai lakótelepet, pár forintért és piros tojásért, néha csokitojásért elkántálva az unalomig ismert versikéket (“Zöld erdőben jártam” és társai), ha pedig nagyszüleimnél ért a húsvét, akkor falun tettem ugyanezt. A családban a lányok és asszonyok szaglottak a sokféle kölnitől, a gyereksereg dőzsölt a házi süteményekben, a férfiaknak pedig volt okuk az ivásra. Aztán amikor már felserdültem (mert igazán fel csak sokkal később nőttem) és hivatalosan is vidéki lettem, barátaimmal sikerült locsolkodás ürügyén végiginnom – és ami még fontosabb: lábon végigbírnom – jó pár márciusi vagy áprilisi hétfő délelőttöt, a változatos erősségű és minőségű alkoholos italokon keresztül megmerítkezve a kilencvenes évek magyar valóságában.

Az évek múltával aztán egyre több olyan élmény és veszteség ért, amelyek a spiritualitás felé tereltek. Természettudományos műveltségem nem tudott választ adni azokra a bizonyos nagy kérdésekre, amelyek már sokakat foglalkoztattak az emberiség története során. Rengeteget olvastam és a rockzene elgondolkodtatóbb darabjait hallgattam, de valami mégis hiányzott. És miközben nagymamáimat a templomba hordtam, azon kaptam magamat, hogy már kívülről fújom az énekeket, vetem a keresztet és egyre jobban ismerem a liturgiát. Harmincéves koromban, annyi idősen, mint amennyi Jézus volt, amikor tanítani kezdett az írások szerint, megkeresztelkedtem, sőt azóta már többszörös keresztapa is vagyok.

“A katolikus egyház olyan, mint a Windows. Tele van hibával, de a legtöbben azt használják” – szoktam volt mondogatni. A családi hagyományok miatt a római felekezet tagja lettem, tehát pápista, bár erős szimpátiám van a protestánsok iránt, sőt néha még az ortodoxiában is meglátom a szépséget, hogy a keleti vallásokról és filozófiákról ne is beszéljek. Nem lettem tehát jó katolikus, de ki az? Ráadásul az állam és egyház egyre durvább hazai összefonódása elég gyorsan eltávolított az intézményes vallásgyakorlástól, a galileai ács történetétől viszont nem. Minden évben újraolvasom az evangéliumokat, és nekem Jézus Krisztus valóban az a szupersztár, aki Ted Neeley hangján megszólalva vívódik isteni atyjával a getszemáni kertben, mielőtt megadná magát sorsának. “Így szerette Isten a világot” - áll a pécsi tévétoronyhoz vezető út melletti kőkereszten, amelyre még vadul ateista egyetemistaként csodálkoztam rá. Mert bizonyos dolgokra rá kell csodálkozni, akár többször is. Így vagyok én a feltámadás és megváltás ünnepével.

Húsvét van ismét. Mint gyerekkoromban, most is van családi vendégjárás, sonka, tojás és csokinyuszi – utóbbit lassan kinövik gyerekeim. Elolvasom az Újszövetség vonatkozó részeit, meghallgatom Andrew Lloyd Webber remekművét és talán a templomba is elmegyek. Gondolkodom az életről és arról, ami előtte van és utána jön, bár ebbéli bizonytalanságomat és kételyeimet nem mindig oszlatja el a feltámadásba vetett hit. Eszembe jut Anti atya, aki megkeresztelt és Zoltán atya, aki gyerekeimet keresztelte, valamint Sándor bácsi, az erdélyi református lelkész, aki a gát tetejéről a lenyugvó Napot nézve mesélt nekem, a kereszteletlen kádergyereknek a vallás szépségéről. És eszembe jutnak eltávozott szeretteim, akik már letették a maguk keresztjét. Örülök a természet újjáéledésének, a virágok illatának és felidézem egykori gimnáziumi tanárom, Simon Ottó Kereszt című versét:

“ősidők óta a kereszt ágai

            a világ koordinátatengelyei

rajtuk fut a végtelenbe

az elképzelt idő

            múlt és jövendő kereszteződése

            Jelen Létünk

az Itt és a Most

erre vagyunk fölfeszítve

            mi is

kik így vagy úgy

            szabadulnánk e kereszttől

van ki rohanvást fal habzsol szerez

a fogyasztás templomaiban

van ki tökéletességre tör

és fölvállal rogyásig sok szerepet

            csakhogy önmaga tükrébe

            ne maradjon ideje belenézni

és vannak persze

akik próbálnak a Fennséghez emelkedni

e jelkép nélkül

            lassan talán ráeszmélünk

a Keresztet letenni nem lehet

mert az immár nem csak

a megalázás a szenvedés

de a megváltás az örökkévaló jelképe is”

Végül csak-csak összeáll csapongó gondolataimból a húsvéti mozaik: gyermekkori emlékek, felnőttkori keresgélések és kereszt(ény ünnep) árnyékában meg-megvillanó kísérlet az élet jobb megértésére. Így lesz a húsvét számomra a múlt és a jelen, a gyermeki ártatlanság és a felnőttkori bűntudat sajátos találkozópontja. A sonkát, a tojást és a csokinyuszit megesszük, a kölni illata elillan, de a húsvéti történet évről évre újraértelmezésre vár.

Fotó: Kontroll / illusztráció