Petschnig Mária Zita: A felelősség kérdése

Orbán Viktor volt szíves húsz évvel ezelőtt megfogalmazni azt, amit a 2026-os választásokra a Tisza Párt programjának is ajánlhatna: „Új államra is szükség van, mert a mostani nem szolidáris a magyarokkal… Azért sem szolidáris ma – jelezte 2006-ban -, mert eladósítja az ország lakóit. A 80-as évek végén megtanulta Magyarország, hogy az lehet, hogy a hitelt az állam veszi fel, de visszafizetni az ország lakóinak kell. A mai magyar állam felemészti a jövőnket, sőt gyermekeink, unokáink jövőjét is, éppen ezért a kormányváltáskor választ kell majd találni arra a kínos kérdésre is, hogy hol a pénz, mert az ország állapotán nem látszik az sok milliárd forint felvett hitel.” Idézte ezt a szöveget a Nemzetgazdasági Minisztérium 2010-ben készített tanulmánya („A hogyan jutottunk idáig: a felelősség kérdése” c. fejezet idézeteket citáló záróakkordjában.)

Emlékszünk arra, hogy Orbán szerint: „Az államadósság nem közgazdasági probléma, hanem ellenség, amelyet ha nem győznek le, az ellenség győz le minket.” Így olvashattuk a Fidesz-KDNP 2010. évi (és azóta is utolsó) kormányprogramjában, hogy „A Nemzeti Ügyek Kormánya megteremti … a gazdasági felemelkedés primátusát az eladósodással és a kiszolgáltatottsággal szemben.” S hogy eszerint tudjon eljárni, 2020-ban nemzeti konzultáció keretében kérdezte meg a magyar állampolgárokat arról, hogy „Ön elutasítja Soros György tervét, amely beláthatatlanul hosszú időre eladósítaná hazánkat?” A kérdésre adandó válasz megfogalmazásához segítségként még hozzátették, hogy az eladósítás „adósrabszolgaságba taszítaná a nemzetet”. A válaszadók 96,4 százaléka elutasította az adósrabszolgaságba taszítást, ami az utóbbi konzultációk eredményének értelmezésénél elterjedt új matematika szerint a választópolgárok túlnyomó többségét jelentette.

Történetesen éppen 2020 volt az az esztendő, amikor Orbán Viktor - fittyet hányva szeretett lakosságának véleményére - újból felpörgette az adósságrátát. Tudniillik, már a kormányzását is ezzel kezdte: 2010-ben a bruttó hazai termékhez mért államadósság meghaladta a 80 százalékot (az előző évi 78,2 százalékról nőtt fel erre a szintre), aminél némileg magasabb arány megelőzően csak a Bokros-csomag idején volt. Az adósságráta 2011-ben valamivel még tovább is emelkedett. Ebben az évben azonban Orbán megvilágosodott, ránézve a magán-nyugdíjpénztári rendszerre és kiadta a programot: le kell törni az államadósságot, annak mértékét 2014-re a GDP 64,5 százalékára kell levinni. Ennek keretében einstandolta a nyugdíjrendszer második pillérében lévő vagyon zömét, és a költségvetésbe irányította azoknak a járulékait, akik „visszaléptek” az állami nyugdíjrendszerbe.

Történt ez annak ellenére, hogy az akkor még frissnek mondható kormányprogram azt ígérte: „Nem engedjük, hogy az állami nyugdíjak mellett szolgáltatást biztosító magánnyugdíj-pénztári rendszer megtakarításai veszélybe kerüljenek.” Nem is kerültek veszélybe, csak felhasználásra, felélésre úgy, hogy azok nyugdíjfizetési szolgáltatásokra már nem voltak képesek. A nyugdíjrendszerből emiatt hiányzó pénzt a közgazdászok implicit adósságnak tekintik, amit – javasolják – hozzá kellene adni az államadóssághoz. Ám ez az ajánlat – mint annyi sok más is – kimúlt a kormány süllyesztőjében. 

2012-ben - a magán-nyugdíjpénztári rendszer felszámolásának köszönhetően - az államadósság forintban számított összege is csökkent néhány százmilliárd forinttal. A rátája pedig 80 százalék alá került. A továbbiakban már csak a ráta mérséklődött, mert a forintadósság lassabban nőtt, mint a nevezőben szereplő GDP. Egyészt, mert a kedvező külső konjunktúrához igazodva voltak még extenzív tartalékok, másrész, mert az Orbán-kormány igyekezett költségvetési politikájában betartani a maastrichti kritériumot, amely szerint a költségvetés éves deficitje (az adósság ebből is halmozódik) nem haladhatja meg a bruttó hazai termék három százalékát. E mérce átlépése ugyanis büntetést, forráselvonást vont volna maga után, s akkor még Orbánnak fontos volt, hogy ne veszítsen az ország visszteher nélküli uniós pénzeket.

Az adósságrátát csak 2019-re sikerült a 2014-re kitűzött célhoz közelíteni (65 %-ra), de legalább elérhető távolságra került az euróbevezetéshez szükséges hatvan százalékos maastrichti adósságküszöb. A 2020-ben kitört világjárvány kedvezőtlen következményeinek enyhítése érdekében Brüsszel több kötöttség alól felmentést adott (a gonosz, aki így csalt bennünket csapdába a „Soros-terv” megvalósításával). Ennek következtében az unió adósságrátája 10 százalékponttal megemelkedett (90 %-ra), ezen belül valamennyi felzárkózó tagállamban is megszaladt az állam tartozása. 

Magyarországnak ezt is sikerült túlteljesíteni, amikor is az adóssághányad az európai átlagnál nagyobb mértékben nőtt, és az uniós, volt szocialista országok körében is az élvonalba kerültünk. Ezzel új fejezet kezdődött a magyar gazdaságtörténetben: forintban lelassuló növekedés és felgyorsuló eladósodás. 

A 2024-ig tartó öt év alatt az államadósság forintban majdnem megduplázódott (2024 végén minden egyes magyar állampolgárra több mint hatmillió forintnyi kötelezettség hárult), ugyanakkor a bruttó hazai termék csak hetven százalékkal emelkedett – a lehető legrosszabb szerkezetben. 

Az egyik főbűn: a beruházások zuhanása

 A növekedést – reálértékben tekintve - 2020-2024 között alapvetően a fogyasztás húzta (14 százalékkal nőtt), a beruházások viszont zuhantak (19 százalékkal). Ellentétben az unió átlagában bekövetkező, termeléssel arányos, moderált fogyasztás-emelkedéssel és beruházás-bővüléssel. A felzárkózó uniós országok (a volt szocialista tömbhöz tartozók) körében egyedülállóan csak nálunk estek ekkor az állóeszköz-fejlesztések, ami nagy valószínűséggel vetíti előre közeljövőbeli, további lecsúszásunkat. Ahol nincs beruházás, ott ugyanis nincs technikai fejlődés, előrehaladás, versenyképesség-javulás; a növekedés legerősebb motorja, húzóereje áll le. Ez történik nálunk, ahol az állóeszköz-fejlesztések kilencedik negyedéve csökkennek, ami azt is jelenti, hogy az adósságtörlesztés, kamatfizetés forrásai zsugorodnak. 

A mi beruházás-zuhanásunkkal szemben ugyanakkor kétszámjegyű volt az állóeszköz-fejlesztések bővülése Litvániában, Romániában, Szlovákiában, Szlovéniában, Lengyelországban. Holott a világjárvány, az orosz-ukrán háború és az unió konjunktúrájának megtorpanása ezeket a gazdaságokat is érintette. A mindenkinél kedvezőtlenebb magyar helyzet javarészt az Orbán-kormány számlájára írható.

• A politikai alapon kiépített és működtetett rendszer felülírja a piacgazdaság előre vivő, felfelé hajtó működését, aminek következtében a jövedelem- és vagyonfelhalmozást nem a verseny, a többletteljesítmény eredményezi, hanem az az Orbán-hoz való viszonynak köszönhető.

• Fokozódott a kormánypolitika kiszámíthatatlansága a felszaporodott, piacgazdaságba való durva állami beavatkozások következtében, amelyek kifejezetten befektetésriasztóak. 

• A mindinkább egy lábra állított iparra (autó- és akkumulátorgyártás) koncentrálás önmagában is nagyon konjunktúraérzékeny, és az egész gazdaságot sérülékennyé teheti - miközben a rájuk fecsérelt állami pénzek másutt hiányzó, busás elmaradt hasznot termelnek. 

• Az uniós források kiesése is egyértelműen a kormány bűne; ez olyan versenyhátrányt eredményez, amit nem lehet egyhamar behozni. 

• Az unióval szemben felerősödött kormányzati politika bizalmatlanságot szül a vállalkozók körében, nem teszi vonzó befektetési céllá Magyarországot. 

• A beruházások visszafogását, leállítását, befagyasztását 2022-től a kormányzati politika bevett gyakorlatává tették. Ily módon törekedve a költségvetési hiány kordában tartására, mert Orbánék elve: a lakosság ne érezzen közvetlen megszorítást (amire a politikailag elfuserált költségvetés helyreállítása érdekében kellene sort keríteni).  Úgy vélik, hogy azzal nem sérülnek a háztartások érdekei, ha forrásokat vonnak ki például a közlekedésből, az oktatásból, az egészségügyből, vagy a környezetvédelemből.

A másik fő bűn: fordulat az adósságráta alakulásában

A magyar adósságráta – szemben a forintban számított államadóssággal – 2020 és 2024 között mérséklődött. A csökkenés azonban egyharmaddal kisebb volt az unió átlagában bekövetkezettnél, jóval elmaradt a horvát, a litván és a szlovén adóssághányad zsugorodásától. A 2020-hoz viszonyított mérséklődés ellenére 2024-ben – akárcsak 2010-ben – a feltörekvő uniós országok körében a magyar adósságráta a legmagasabb értéket mutatta (2019-ben és 2020-ban csak a másodikak voltunk az említett relációban.)

2024-ben ráadásul megtört az államadósság GDP-ben mért hányadának visszahúzódása: a 2023-ra kimutatott 73 százalékhoz képest az 73,5 százalékra emelkedett, ellentétben a 72,6 százalékra történő csökkenés tervével. Ennél nagyobb lett volna azonban a növekedés, ha az Államadósság-kezelő Központ nem vett volna vissza 2024 decemberében 1077 milliárd forintnyi államkötvényt az MNB-től – amit sima kozmetikázásnak tekinthetünk (2025 január elején aztán eurókötvény-kibocsátásból gyorsan visszatöltötték a lefogyasztott kincstári számlát, vagyis a 2024. évi adósság egy részét átlökték 2025-re). E trükk nélkül a ráta 74,8 százalék lett volna, meghaladva a 2022. évit is. De ha még az MNB utóbbi években kitermelt, 3000 milliárd forintos veszteségét is hozzászámolnánk ehhez – közgazdaságilag ezt kellene tennünk -, akkor az adósságráta nagyobbra nőtt volna, mint a 15 évvel korábbi (a 2009-ben, a világválság mélypontján mért). És ekkor még nem számoltunk a nyugdíjrendszerben felhalmozott implicit adóssággal….

Kérdés, hogy az alaptörvényben foglaltakkal ellentétben bekövetkezett rátaemelkedés egyszeri esetnek tekinthető-e, avagy a pálya növekedésével a közeljövőben is számolnunk kell. Ha ugyanis az utóbbi igazolódik, akkor a piaci befektetők még inkább megdrágítják kölcsönnyújtásukat, illetve a hitelminősítők ismét bóvliba vágnak bennünket, ami erről az oldalól is növeli a kamatfelárunkat. 

Ami eddig 2025-ből látszik:

• Az MNB szerint az első negyedévben az adósságráta 75,5 százalékra ugrott.

• A tervezett 3,4 százalékos GDP emelkedéssel szemben a gazdaság ebben az évben egy százalék alatt bővülhet, igaz, az infláció nagyobb lesz a tervezettnél, ami javíthatja a forintban számított bruttó hazai termék nagyságát. Ám az utóbbival is kalkulálva a nominális GDP emelkedése kisebb lesz a költségvetésben számítottnál (a ráta nevezőjének zsugorodás emeli a hányadost).

• Az adósság növekedése (a tört számlálója) viszont meg fogja haladni az előirányzottat. Ha csak azzal a pénzforgalmi hiánytöbblettel számolunk, amivel Nagy Mártonék a tervezett államháztartási hiányt júniusban megemelték, akkor az adósság gyorsabban nő, mint a forintban számított GDP és a ráta 75 százalékra kúszik fel. Nem vitatom, hogy ez a szám olyan feltételezések mentén jött ki, amelyek később nem bizonyulnak teljesen helytállónak. (Nem számoltam például ismételt adósságkozmetikázással és a forint árfolyamának változásával sem.)

  Az elemzők többsége egyetért azzal, hogy a 2025-ös növekedés is bedöglött, s már csak emiatt is nagyobb költségvetési hiány termelődik a tervezetthez képest, ami a kamatlábak emelkedésével együtt növekvő államadósságot ad. Az Európai Bizottság 74,5 százalékra tette az idei adósságrátát, az MNB júniusban 73,7 %-ra. 

• A Nemzetgazdasági Minisztérium közlése szerint az év első öt hónapjában az államadósság 3820 milliárd forinttal emelkedett, ehhez jött júniusban a 4 milliárd dolláros kötvénykibocsátás, aminek a forintösszege 1390 milliárd forintot tett ki. Vagyis 2025 első felében – ismereteink szerint – az államadósság 5210 milliárd forinttal emelkedett – szemben az egész évre előirányzott 4300 milliárdos növekménnyel. 

• Az idei adósságot növelik azok a jövő évi választások megnyerése érdekében meghirdetett kifizetések, amelyek új tételként jelennek meg az második félévben a költségvetésben. Összegük kb. 500 milliárd forintra tehető (élelmiszer-utalvány nyugdíjasoknak, 3 gyerekes anyák, gyesen és gyeden lévők személyi jövedelemadójának eltörlése, a Demján-program kiegészítése, kamattámogatás az Otthon Start hitelhez, kiszélesített körű béremelés a közszférában). Abban a költségvetésben, amelyben mindössze 100 milliárd forintnyi tartalékot képeztek, és amelynek hiánya már az első félévben elérte az egész évre előirányzott több mint kétharmadát, és időarányosan meghaladta a tavalyit.

  Előbb közölt prognózisunkban csak azzal a 651 milliárd forintos deficittöbblettel számoltunk, amivel a hiánycélt júniusban megemelték. Ez – az említettek tükrében – valószínűleg alábecsült. Figyelemmel arra is, hogy az első félévben kifizetett kamatkiadás megközelítette az egész évre előirányzott kétharmadát és 500 milliárd forinttal nagyobb volt a tavalyi időarányosnál. 

Ez év június 10-én az Államadósság-kezelő Központ közleményt adott ki arról, hogy a duplájára emeli az idei esztendőre előirányzott devizakötvény kibocsátását. Ez egy durva, bár a várható folyamatokkal alátámasztott döntés volt, ami azt jelenti, hogy az államadósságon belül 30 százalék fölé emelkedik a devizában fennálló tartozás aránya. A 30 százalék az a mérce, amit a hitelminősítők még elfogadhatónak tartanak. Tavaly év végén már egész közel kerültünk ehhez, az idei terv: 30,2 százalékra leszorítani a devizahányadot. Ha ez nem sikerül – a megítéléséhez nincsenek információink – akkor a továbbiakban az eddigieknél is magasabb kamatteherrel kell számolnunk. Túl azon, hogy láthatóan a vártnál magasabb adósságpályán halad a magyar gazdaság, s ez 2026-ra is kiterjeszthető. 

A magyar kamatráta 2024-ben több mint a kétszerese volt az „utolsó békeévinek”, a 2019-esnek, és 5 százalékos mértéke az egész unióban a legmagasabbnak bizonyult. Nagyobb volt azon államokénál is, amelyek eladósodottsága meghaladta a GDP 100 százalékát is (Olaszország, Görögország). A különbség oka abból a magyar gazdasággal (pontosabban a kormánypolitikával) szembeni bizalmatlanságból adódott, amit kockázati felár formájában kell rápakolnunk a normál piaci kamatokra. 

2025-re a Nemzetgazdasági Minisztérium a tavalyi 5 százalékos kamatrátával szemben 4,4 százalékost prognosztizált, de ennek teljesülése - az írottak alapján - erősen kétséges. Ezeket a számokat helyes összevetni azzal, hogy amikor még jöttek az ingyenes uniós pénzek, azok évente a GDP 3-4 százalékát tették ki. Most viszont már egész bizonyos, hogy le vannak fagyasztva és nemcsak az unió visszatartása miatt, hanem azért is, mert az Orbán-kormány júniusban ilyen tartalmú döntéseket hozott. A kb. 10,5 milliárd eurós Helyreállítási alapból eddig 0,9 milliárdot kaptunk meg, a maradékra pedig semmi olyan pályázat nem küldhető ki – ez a kormány előírása -, amelyet a bizottság feltételezhetően nem fogadna el. Márpedig Brüsszel semmit nem fogadna be, hiszen a folyósítás feltételéül kiszabott követelményekből a magyar kormány semmit sem teljesített. A kohéziós alapokra kiírt pályázatokat is „ellehetetlenültnek” kell minősíteni a kormányzati verdikt szerint, ha azok fedezete az unió által zárolt részt érintené (kb. 10 md euró), vagy olyan régióból indulna a pályázat, ahol az egy főre eső GDP nagyobb mint az unió átlaga (Budapest és Pest vármegye), illetve, ha azt állami cég vagy intézmény adná be. 

Akkor most összegezzünk!

Az uniós pénzek nyilvánvalóan hiányoznak a magyar gazdaságból, ezt a kormány piaci hitelfelvétellel (a devizában történőt idén megduplázva) kívánja pótolni.  Az adósságráta úgy emelkedett meg 2024-ben is, hogy mögötte mindössze 0,5 százalékos GDP-többlet húzódott meg, az is csak a fogyasztás bővülésének köszönhetően. A beruházások ugyanis számottevően visszaestek. 

A 2025. évi adósságnövekedés jó, ha egy százalék körüli GDP-emelkedéssel párosul, amit továbbra is a fogyasztás húz, az állóeszköz-fejlesztések változatlanul esnek, és az export-import különbözete is inkább levonást jelent a GDP belföldi előállításából, mintsem növekedési többletet. 

A 2010 előtti Orbán Viktor még tisztában volt azzal, „hogy a hitelt az állam veszi fel, de visszafizetni az ország lakóinak kell.” Számos – itt nem részletezhető – okból ezt a fajta józan előrelátást felváltotta a saját szükségletekre formált hatalmi rendszer bármi áron történő fenntartásának az igénye. S ez a szempont vált olyannyira kizárólagossá, hogy ennek árnyékában a lakosságra váró jövőbeni terheket figyelmen kívül hagyhatónak véli. 

A magas „rendszerhasználati díjjal” működő, a jövő felélésére vezető kormányzati politika, sürgősen felszámolandó. De ahogy az előző rendszer sem volt reformálható, úgy az arra egyre erősebben hajazó Orbán-rendszer sem. Vagyis rendszerváltásra van szükség, hogy kikeveredjünk az Orbánék által újraépített zsákutcából. 

Szerző: Petschnig Mária Zita közgazdász

Fotó: YouTube / Magyar Hang