Afrika? Nem, Németország!

Létezik egy népszerű mém, aminek a szövege úgy szól: sétálj egyet kint a természetben, jót fog tenni a mentális egészségednek. Alatta az olvasható: emberek Kelet-Európában, és egy gyűrött arcú, táskás szemű figura áll egy szürke, saras, reménytelenséget árasztó lakótelepi blokk előtt. A lakótelep… Ez a szenvedést és nyomort konzerváló lakótelep a helyszíne a Ferencvárosi Pinceszínház A kék kék tenger című darabjának is.

A darab főszereplője Dorko, akit Fehér László alakít. A 18 év körüli fiatalember egy németországi lakótelepen él a szüleivel. A szülők, a legjobb barátja, és maga Dorko is alkoholista. A legjobb barát, Elle, akit Vati Tamás játszik, sokkal idősebb Dorkonál. Egy végstádiumban lévő alkoholista, akit már súlyos hallucinációk gyötörnek, minden megnyilvánulása zavaros és érthetetlen, a cselekményhez érdemben semmilyen módon nem járul hozzá. Inkább a jövő sötét szellemeként lebeg Dorko fölött, hogy mi vár rá is, ha nem hagy fel az ivással. 

Motte (Tóth Orsolya) egy 19 éves lakótelepi prostituált. Azzal lép be a cselekménybe, hogy megmenti Dorkot, aki a darab elején épp eldobni készült magától az életét. A fiatal fiú kötéllel a nyakában vár a halálra, amikor egyszer csak felharsan a lány hangja: „Segítsek?” Ebből a pillanatból bontakozik ki a szerelmük, már ha lehet annak nevezni ilyen körülmények között. Motte az, aki elülteti Dorko fejében a gondolatot: el kellene menniük innen, a messzi Norvégiába, ahol olyan nagyon kék a tenger és fényesek a csillagok. 

A fiú nagy szívfájdalma, hogy a lakótelepről egyáltalán nem látni a csillagokat. Persze, valójában bizonyára látszanak, a nyomor azonban szürke hályogként borul a lakók szemére. A darabnak még egy szereplője van, akit Nagy-Bakonyi Boglárka alakít. Ő a 14 esztendős Ulrike, aki Dorko szerint szerelmes belé. A lány nem beszél, csak az eszüket vesztettek mosolyával az arcán tekint a világba, miközben az édesapja rendszeresen megerőszakolja. A darab díszletezése végtelenül puritán, nem alkotja más, csak a lakótelepi játszóteret jelképező, kék vascsövekből készült mászóka, illetve néhány fém ketrec. 

És mégis, annyi mindent jelent. Leginkább a nyomorban és kilátástalanságban megkövesedett, fogságba ejtett embereket. Vagy az állatokat? Dorko és Ulrike egyszer ellátogatnak az állatkertig, a fiú saját belső monológja szerint még soha nem utazott ennyire messze a lakóteleptől. Azon gondolkodik, vajon a rácsök mögé zárt medve is börtönben érzi-e magát. 

Nem csak a díszlet egyszerű: a történet szinte teljes egészében csak Dorko monológjából áll. „Integet”, „mosolyog”, „sír”, ezt szinte sosem látjuk, csak halljuk, de nincs is szükség rá. A történet egyik talán legdrámaibb pillanata Ulrike öngyilkossága: a lány a tetőn áll és Dorkonak integet, aki észre is veszi, miközben épp Motte-val vitatkozik valamin. Integet, talán azt akarja, hogy Dorko megállítsa? Vagy csak elköszön, ki tudja. Ezután a fiú szeme láttára leugrik a tetőről. 

Az öngyilkosság – mint ahogy Dorko a történet elején elmesélte – nem ritka ezen a környéken. Ulrike, aki addig egyetlen szót sem szólt, a halál felszabadítása után többször is dalra fakad. A darabban ábrázolt szenvedés térben nem, de időben végtelennek tűnik. 

Dorko nem ostoba, a maga módján sokat gondolkodik a saját és a telepiek életén. A szörnyűségek szinte mindennaposak, ez a kilátástalanság előhozza az emberekből az állatot. A darabban többször is elhangzik a fiú szájából, hogy „nem Afrikában vagy Dél-Amerikában vagyunk, hanem Németországban”. Ilyen állapot nem teremtődhetne meg Németországban, de Dorko ezt honnan veszi? 

Ezek akár mi is lehetnénk. Ez nem Afrika, Dél-Amerika vagy Németország, hanem Magyarország. 
 

Fotó: Pinceszínház