Ölelj te is orosz medvét a kebledre, fiatal!

Október huszonharmadikát a Kontroll szerkesztőségében töltöttem. Így amikor Orbán Viktor a Kossuth Lajos téren a színpadra lépett, nem álltam ott Schrödinger-tömegében, ami innen nézve félmillió, onnan pedig harmincezer. A munkáslaptop hangszórójából szólalt meg a kormányfő hangja, én pedig igyekeztem minden szavára figyelni; egyrészt mert ez a munkám, másrészt mert különleges helyzetbe hozta magát Orbán: most a hozzám, magyar fiatalhoz is szólt.

Természetesen nem az általam képviselt demográfiai réteg volt a Fidesz elsőszámú célcsoportja, ugyanakkor nem szabad tagadni: ahogy lefelé haladunk a korfán, csökken a kormánypártok támogatottsága. A Magyar Társadalomkutató Kft., amely nem vádolható ellenzéki kötődéssel, azt mutatja, hogy a 18–39 éves korcsoportban a Fidesz csak 29%-on áll. Függetlenebb intézetek kimutatásaiban ez a szám jellemzően alacsonyabb.

Ha abból indulunk ki, hogy Tisza tényleg vezet, és a Fidesz tizenöt év után először került üldöző pozícióba, akkor kijelenthető: igenis beszélniük kell a fiatalokhoz, sokkal aktívabban, mint eddig. Ezzel a gondolattal tértem vissza a valóságba, realizálva, hogy Magyarország miniszterelnöke továbbra is az általa „brüsszelinek” nevezett EU-bürokraták Ukrajnának tulajdonított rakétáival van elfoglalva, nem pedig az ötvenhatos hősökkel, legkevésbé pedig a fiatalokkal. Majd aztán megtörtént: a miniszterelnök hozzám szólt, sőt egyenesen feladatot adott a fiataloknak.

„Tisztelt magyar fiatalok! Ti is lehettek hazafiak. Lehettek szabad és büszke magyarok. De először le kell jönnötök a gépről, és ki kell hajítani a brüsszeli infúziót. Ébredjetek, lázadjatok, vár a hazátok!”

Innen ered ennek a véleménycikknek a személyesebb hangvétele. Ez az üzenet késztetett arra, hogy kilépjek a megszokott elemzői szerepkörből, és fiatal, harmadéves egyetemistaként szólaljak meg. Hiszen akárhogy is olvasom vagy hallgatom vissza Orbán Viktor szavait, ezt a gondolatot nem lehet másképp értelmezni: a Fidesz által kisajátított „nemzethez” tartozni csak akkor lehet fiatalként, ha elfordulunk a nyugattól. Nem attól a nyugattól, ahol Donald Trump éppen egy NER-lightot próbál kiépíteni, hanem attól, amely valóban igyekszik fenntartani a demokratikus jogállami működést Magyarországon és a többi uniós tagországban.

Le kell jönnünk a gépről. Nem tudom, Orbán itt a számítógépekre gondol-e, vagy inkább arra a képzetre, amely szerint a fiatalság a nyugati kapitalizmus sztereotip, labubut a táskáján hordó, avokádós pirítóst fogyasztó tömegeként létezik, lélegeztetőgépen tartva. Ha az előbbire gondolt, akkor ez a tanács érdekes lehet a digitális polgári körök hátországából kilépő, az internet mezsgyéin kommentháborúzó digitális harcosok ismeretében. Feltételezem azonban, hogy az utóbbira gondolt. Ha ez így van, Orbán a maradék kapcsolatot is elveszítette a valódi lázadóval, aki egykor benne élt.

Pembroke College, Oxford, 1989. Egy akkor 26 éves fiatal diák tűnik fel az egyik legrangosabb angol egyetemen: Orbán Viktor. Természetesen a jóval szerényebb körülmények közül érkező Viktor nem önmagától finanszírozta magát: Soros György alapítványa állt mögötte. Tudom, hogy a „Soros-ösztöndíj” mára politikai klisévé vált, mégis rámutat valamire: a fiatal Orbán nem az akkor éledező orosz hatalom keblére kívánt szállni; gyermeke sem Moszkvába vagy Szentpétervárra, hanem New Yorkba ment tanulni. Az elit egyszerre formálta át a nemzetfogalmat, öntötte le „orosz festékkel”, majd elsétált az Egyesült Államokba.

Orbán most mégis azt szeretné tőlünk, fiataloktól, hogy keblünkre öleljük az orosz medvét. Más racionális magyarázat nincs arra, hogy miért nyilatkozik így október huszonharmadikán, vagy miért jelenik meg Szergej Lavrov külügyminiszter magyar nyelvű YouTube-podcastban. A miniszterelnök szemében a kívánatos orientáció Kirgizisztán, Kazahsztán vagy Oroszország. A nyugati „infúziót” ki kell dobni az ablakon, a minket életben tartó gépekről pedig le kell jönni. Ez az orbáni út a hazafisághoz: ha máshogy cselekedsz, nem szereted a hazádat. Sőt, nem lázadsz!

Orbán valójában ma a lázadás antitézise. Hintapolitikus, a Kállay-kettőst járó, dörzsölt, simlis autónepper, aki mindent megtesz azért, hogy áprilisról májusra, májusról júniusra tudja nyitva tartani boltját. Már önmagában az Orbán Balázs által kidolgozott konnektivitás-elmélet is bizonyíték erre: a szövetségeink mellet való kiállás és a nyugathoz tartozás helyett kompromisszumországként kell működni, hiszen a fentebb említett országokból „jó üzleteket” lehet megszerezni. Ha a magyar gazdaság állapotát nézzük, kijelenthető, hogy ez nem sikerült. Cserébe pedig eldobtuk a kelet elleni lázadást.

Hazafinak lenni nem azt jelenti, hogy valaki eldobja kapcsolatait azért, hogy a nap végén semmi előnyhöz ne jusson. Magyarnak lenni nem azt jelenti, hogy ajtót tárva-nyitva hagyunk minden jött-ment háborús bűnösnek, hátha csurran-cseppen valami. Fiatal lázadónak lenni pedig nem azt jelenti, hogy keblünkre öleljük a szovjetből orosszá vedlett nagymedvét.

Fotó: Facebook / Orbán Viktor