Búcsú - A nők elleni erőszak megszüntetésének a világnapjára

Jeges verítékben úszva riadtam fel, zihálva kapkodtam a levegőt, sőt, néhány másodperce valószínűleg még sikítottam is. Megint rémálmom volt. Visszahanyatlottam a párnára, behunytam a szemem és nagyokat lélegeztem, a szívverésem azonban csak nem akart csitulni. Álmomban újra ugyanott voltam, abban a lakásban. A közös otthonunkban.

Dísztelen, egyszerű lakás volt, a szocializmus nem múló szellemként kísértő, csúnya bútorokkal, én azonban nagyon szerettem. A kis nappali egyik felében egy barna, durva anyagból készült, kihúzható kanapé állt, ormótlan egy darab, a másikban pedig egy szekrénysor, a közös könyvtárunk otthona. Aznap, amikor beköltöztünk, az első dolga volt kipakolni és elrendezni a könyveit; hosszú perceken keresztül vizsgálgatta, mi hova kerüljön, milliméter pontossággal egymáshoz igazítva a borítókat. Le sem tudtam venni róla a szemem. Néha felpillantott, és amikor látta, hogy őt nézem, önkéntelen mosoly fakadt az arcán: „Mi az?”, kérdezte, de persze tudta a választ.

Felhagytam a fekvéssel, felültem az ágyban, a vaksötétben az éjjeli lámpa kapcsolója után kotorásztam. Eközben levertem valamit, valószínűleg a poharam, ami éles csattanással pattogott végig a parkettán, de nem tört el. Végtelennek tűnő másodpercek után végül megszűnt a zaj, a pohár, tartalmától szabadulva nyugovóra tért valamelyik sarokban. Nem sírok, villant be a gondolat, miközben a köntösömet tekertem magamra. Ez nem volt annyira furcsa, már egyre ritkábban és ritkábban sírtam emiatt, még akkor is, ha az éjszaka sötétjéből lesből támadó rémálmok csak nem hagytak nyugodalmat.

Kitántorogtam a konyhába, kinyitottam a hűtőajtót, a fény pengeként vágott utat magának egészen a koponyámig. Felszisszentem, az arcom elé kaptam a kezem. Pedig most nem is álmodtam semmi KÜLÖNÖSEN rosszat. Nem veszekedtünk, nem ordított, nem szidalmazott, nem volt agresszív. Még abban sem vagyok teljesen biztos, hogy egyáltalán ott volt. A hálószoba félig nyitott ajtaja mögött, a kétszemélyes, fényfüzérrel díszített francia ágy mellett mintha imbolygott volna egy árny, talán az Ő árnya. És mégis…

Miután végre valahára elengedett, én nem költöztem el azonnal, egyedül maradtam abban a lakásban, ahol addig rabként tartott fogva. Kivettem a narancslevet, becsuktam a hűtőajtót és a pulthoz sétáltam. A mosogató mellől elvettem egy tiszta poharat és teletöltöttem. Kinéztem az ablakon; sötét, hideg téli éjszaka volt, a kopasz fákat kíméletlenül cibálta a jeges szél.

Már hetek óta elűzhetetlen volt az a gondolat: két évvel ezelőtt ilyenkor épp életem legborzalmasabb évébe masíroztam teljes gőzzel, teljesen egyedül. Újra és újra felbukkant az a kép: két évvel ezelőtt ilyenkor, a vaksötét és hideg téli éjszakában, abban a lakásban kuporogtam minden éjjel a padlón és addig zokogtam és üvöltöttem, amíg már nem kaptam levegőt, vagy nem is bírtam felállni.

Abban a lakásban, amelynek minden egyes négyzetcentimétere szörnyű emlékekkel mérgezett, és amely az idők végezetéig az a helyszín lesz, ahol a lelkem egy darabja örökre odaveszett. A kedvesem ellenem folytatott teljes körű hadviselése a szakítás után érte el a célját: az utolsó csavart is kicsavarta a tartóoszlopokból, apró homokszemekké forgácsolódott minden, ami valaha voltam, amit aztán a szélrózsa minden irányába széthordott a szél.

Besétáltam a nappaliba és leültem a kanapéra. Felkapcsoltam az apró, kopott kis szekrényen álldogáló lámpát, majd kortyoltam egyet a narancsléből. Még mindig nem sírtam. Még egyet kortyoltam, néhány csepp kicsordult az ajkaimon és megindult az ujjaim felé. Letettem a poharat. Odasétáltam a könyvespolchoz és legguggoltam, kihúztam a legalsó fiókot. A szél egyre jobban süvített, mintha tövestül akarta volna elragadni a fákat. Elővettem egy telefont, AZT a telefont. Ütött-kopott, babakék hátlapján még látni lehetett annak a matricának a nyomát, amit hosszú évekkel ezelőtt ragasztottam rá.

Azután vettem újat, hogy világossá vált, a kedvesem minden létező módon belemászott, de kidobni nem dobtam. Semmi nem volt már rajta, még segélyhívásra sem lehetett volna használni – semmi, csak a fényképek. A közös képek, az Instagram-sztorik, a szép emlékek és a borzalmasak. Az állatkertben vett plüss tigris, az első randevú, az eldugott kávézó, a közös vacsorák és a lila foltok. „Van egy horcruxod”. Elmosolyodtam. Igen, van, az egyik legértékesebb tulajdonom ezen a világon.

Újra leültem a kanapéra, felhúztam a térdemet és a karfának dőltem. Feloldottam a telefont és elkezdtem nézegetni a képeket. Az utolsó képkockáig kívülről tudtam a tartalmát, annyiszor megnéztem már. Ez az eszköz nem csak AZT az időszakot rögzítette, hanem az „az előttit is”, ezért is olyan értékes. Kezdett szorítani a torkom. Talán ez az, ami az egészben a legjobban fáj.

Egy ponton majd el kell engednem azt az embert, aki valaha voltam, mert soha többé nem leszek ugyanolyan. Soha többé. A könny lassú, forró patakokként öntötte el az arcomat. Hiába szeretném, már soha többé nem leszek ugyanaz, aki ezeken a fotókon voltam. Már soha többé nem leszek olyan, mint akivel EZ nem történt meg. Hiányzik, aki voltam, de el kell tőle búcsúznom, örökre. El kell engednem, és ez a legnehezebb, de már nem létezik, csak ezeken a fotókon.

Letettem a telefont és a könnyek homályos fátylától mit sem látva az előszobatükörhöz botorkáltam. Emlékszem a pontos napra, amikor minden megváltozott. Amikor a kedvesem mindent elsöprő, végzetes hadműveletet indított ellenem. Emlékszem a helyszínre, a napsugarak melegére, a levegő illatára is arról a napról, amikor az első brutális csapás érte a régi életemet.

Hosszú percek óta bámultam magam a tükörben. Néha még mindig nehéz. Néha még mindig nehéz, bár már nem igazán beszélek róla. Nagyon nagyon fáj és nem tudom, mit kezdjek vele – igazából ez minden mondanivalóm a történtekkel kapcsolatban. Nincs erről mit beszélni, szerettem, ő pedig elpusztított, a részleteket már mindenki ismeri. Megtöröltem az arcom.

„A legrosszabbon már túl vagy”. Ez így van. Nem lesz semmi baj, a legrosszabbon már tényleg túl vagyok. Lezártam a telefont, visszasétáltam a könyvespolchoz és legguggoltam a fiók elé. Képernyővel lefelé fordítva tettem be. A legértékesebb tulajdonom ezen a világon.