Riport Tiszaburáról, ahol a választás sosem ér véget

Van valami végtelenül hálátlan, sőt kifejezetten nevetséges abban, amikor az egyszeri budapesti újságíró kiszáll a fővárosi buborékból, és megpróbál okosakat kérdezni egy olyan helyen, mint Tiszabura. Mert az első három perc után kiderül, hogy itt mindenki sokkal többet tud mindenről, mint te valaha fogsz, készülj bármennyit. Egy el nem készült videóriport története következik.

Bekopogtat ugyanis a valóság, hogy ez a sztori szinte már-már kvázi a Trónok harca Jász-Nagykun-Szolnok megyei spin-offja, esetleg mintha egy falusi Dallasba csöppenne az ember. Családok, rokonságok, baráti körök, közmunkásokból verbuvált minihadosztályok, amelyek ugyanazt a frontvonalat védik. Éppenséggel nem kardokkal, hanem szavazólapokkal, sérelmekkel, ígéretekkel és a háttérben megbúvó alkukkal. 

A sztoriban tényleg mindenkinek megvan a szerepe: a háttérből irányító patriarchák, a hűséges zsoldosok, az áruló dezertőrök, a frissen toborzott újoncok és a mindig mindent tudó helyi krónikások. És ahogy harmadszor is nekifut a település ugyanannak a polgármester-választásnak, az ember rájön, hogy ez bizony távolról sem a demokrácia ünnepe – nagyon nem, már hogy is lehetne – ez inkább egy folytatásos teleregény újabb fejezete, aminek hol van még a vége… 

Bizonyosan sokan nem feltétlenül ismerik Tiszabura politikai realitását, így mint a kilencvenes évek elején született valaki, ezúttal nem a Dallast – ahhoz amúgy is túl fiatal vagyok –, hanem inkább a Trónok harcát hívom segítségül.

A falu ugyanis idén már kétszer is nekifutott a választásnak: először október 5-én hetven jelölttel, pénzzel megtömött szavazóurnákkal és sorozatos szabálytalanságokkal, majd november 2-án újra, ahol hatvanketten indultak a hat képviselői helyért, de anomáliákból akkor sem volt hiány. Most, advent első vasárnapján harmadszor is urnához járulhatott a falu 1958 választókorú lakosa.

Ebben a politikai-szociális labirintusban két nagyház feszül most egymásnak. Vavrik Géza a tiszaburai Stark: a konszolidációt és a nyugalmat ígérő szereplő, aki az első fordulót megnyerte. Vele szemben találjuk Lakatos Zsigmondot, a helyi Lannistert, a sértett dinasztia fejét, aki korábban alpolgármester volt, és mára hosszú emlékezettel, elszánt hívekkel és komoly ambícióval vág neki a harmadik körnek. A második, végül elkaszált fordulót egyébként ő nyerte, így a mostani összecsapás tétje az, kié lesz végül Tiszabura trónja. A két nagyház között pedig ott mozognak a kisebb klánok: rokonságok, utcák, baráti körök, a közmunkás-minihadosztályok és az olyan átigazolók, mint például Turó Gyula, alias Kis Kuki, aki korábban a Firosz jelöltjeként indult, most viszont Fekete Zsigmond oldalán szerepel, miután saját jelöltje, a tizenhét évig regnáló Farkas László visszalépett és látványosan Vavrik mögé sorolt be. A történet tétje egy mondatban összefoglalható: az első választást Vavrik nyerte, a másodikat Fekete, és most – a harmadik fordulóban – végleg eldőlhetett, ki ülhet Tiszabura trónjára.

Hogy miért az iménti feltételes mód?  Mert Tiszaburán az elmúlt két választás után annyi szabálytalanság, gyanús körülmény és dokumentált visszaélés került elő, hogy ma már szinte semmiről nem lehet kijelenteni, hogy valami „biztosan így, vagy úgy történt”. Az októberi időközit hetven jelölttel tartották, pénzt találtak két urnában, embereket vittek szavazni, több jelöltet befolyásolással vádoltak, és a jegyzőkönyvek körül is súlyos kérdőjelek maradtak. A november 2-i megismételt választáson mindez újra előjött: 62 jelölt, újabb konfliktusok, rendőrségi ügyek, vitatott szavazatszámlálás, és olyan anomáliák, amelyek végül a teljes forduló megsemmisítéséhez vezettek. Ilyen háttér mellett a győzelem soha nem simán „győzelem”, hanem mindig egy kialakult helyzet, amelyet valamelyik fél azonnal vitat, és amit a hatóságoknak újra és újra ellenőrizniük kell, ami persze fenntartja az újból megismételt választás lehetőségét is. 

A Kontroll háromfős stábjával érkeztünk meg Tiszaburára, abban a csendes reményben, hogy ebből a kusza, harmadik felvonásos választási történetből sikerül majd használható anyagot készítenünk. Már a település határánál feltűnt, hogy valami más: jóval több ember volt az utcán, mint azokban a falvakban, amelyeken keresztül jöttünk. Kocsik jöttek-mentek, az utcák sarkain kisebb-nagyobb társaságok álldogáltak, beszélgettek, italoztak. 

A Fekete Zsigmond érdekeltségébe tartozó bolt előtt feltűnően sokan gyülekeztek, míg a másik oldalon Vavrik Géza fehér terepjárója bukkant fel időről időre, lassan végig gurulva a főutcán, mintha csak ellenőrizné, hol mi történik. A felszínen tulajdonképpen minden békésnek tűnt, de lehetett érezni, hogy fontos volt a nap, és ez a súly valahogy ránehezedett a településre, mint amikor egy vihar még csak a horizont mögött gyülekezik, de a szél azért már máshogy fúj. 

Vavrik Gézával az önkormányzat előtt találkoztunk, közvetlenül az adventi betlehem mellett. Rögtön érezhető volt, mennyire kilúgozta az elmúlt két választás. Arról beszélt, hogy szerinte ugyanazok a minták ismétlődnek, mint korábban: szervezetten viszik szavazni az embereket, olyan delegáltak ülnek bent, akik már az előző választásokon is a káosz középpontjában álltak, és a háttérben most is egy láthatatlan gépezet mozgat sok mindent, de szerinte ezúttal sokkal szervezetetteben zajlik a csalás. 

Abban biztos volt, hogy bármi lesz a végeredmény, a történet nem ér véget az urnazárással: szerinte több jelölt indulása is problémás, és az egész folyamat újabb jogi csatákat fog szülni. Azt persze, hogy mit hoz a jövő, ő sem tudta. 

Szerettünk volna Fekete Zsigmonddal is beszélni, de hamar kiderült, hogy erre ezen a vasárnapon nem lesz lehetőség. A helyiek szerint a „tiszaburai Lannister” most otthon várta az eredményt, mert állítólag kiment a bokája. A történetet mindenki kissé másképp mesélte, volt, aki szerint tényleg megsérült, mások úgy fogalmaztak, hogy „jobb ez így”, mert így elkerüli a főút körüli zűrzavart, és nem jelenik meg egyik szavazókör környékén sem, nehogy úgy tűnjön, befolyásolni akar valakit. 

Helyi informátoraink szerint a nap első fele nyugodtan telt, de így is sorra érkeztek jelzések befolyásolásról és kísérgetésről. Voltak, akiket a választókörig kísértek, és a kabinokban sem mindig csak egy ember tartózkodott. A legfeltűnőbb eset az volt, amikor egy választó a szavazókör előtt „véletlenül” elejtett egy kötegnyi iratot: tizenkét személyi igazolvány hullott ki a zsebéből. A papírokat gyorsan összeszedték, de a jelenet jól mutatja, miért nem mert senki biztosat mondani a voksolás tisztaságáról.

A tiszaburai választásnak erre a napra már saját ritmusa volt. A rutin, ugyebár.

Reggel még csak apró jelek utaltak arra, hogy minden ugyanúgy zajlik, mint mindig: ugyanazok a figurák tűntek fel újra és újra a szavazókörök előtt, több embert is „kísérgetve”, mintha véletlenül mindig egyszerre érkeztek volna. A szavazófülkéknél feltűnően sokan kértek segítséget, és akadt olyan pillanat is, amikor a fülkében nem egy ember állt, pedig elvben ez a magányos döntés tere.

Napközben csak jöttek a pletykák. Ki mennyiért adta a szavazatát, ki milyen ajánlatot kapott reggel, vagy épp délután. Volt, aki 25–30 ezrekről beszélt, mások szerint az esti órákra már jóval feljebb kúsztak az árak. A „csomagban” érkező családok sem számítanak ritkaságnak: több generáció, egy udvar, sok voks – mindegyiknek megvan a maga ára.

És mindig van egy pillanat, ami az egész rendszert tökéletesen sűríti magába. Ezúttal egy férfi zsebéből hullott ki egy kötegnyi okmány: tizenkét személyi igazolvány csúszott a földre egyszerre, közvetlenül a bejárat előtt.
 

Amikor azt írtam a bevezetőben, hogy „egy el nem készült videóriport története következik”, pontosan azt a pillanatot szerettem volna megragadni, amikor rájöttünk, ez a nap már nem fog képernyőre kerülni. Ahogy leszállt a sötét – Tiszaburán ez télen már délután négy körül megtörténik –, a falu egyik pillanatról a másikra bezárult. A mikrofon látványától mindenki megfeszülten hátrált, az emberek kerülték a tekintetünket, elfordultak.  Mintha a sötétedéssel együtt életbe lépett volna egy kimondatlan szabály, miszerint innentől senki sem beszél senkivel, aki városból jött.

Úgy döntöttünk, megpróbáljuk megszólítani Fekete Zsigmond táborát is. A bolt előtti tér volt a gyülekezőhelyük, ott tartották az eredményvárót is, ott verődött össze a legtöbb ember. Amikor odaértünk, még nem sejtettük, mennyire rossz ötlet. 

A figyelem abban a pillanatban ránk szegeződött, és az első kérdéseink már nem is tudtak elhangzani: kiabálás tört ki, először körülbelül tíz embertől, majd többtől. A hangulat percek alatt fordult feszültből ellenségessé. Sokszor jártam már háborús övezetben, hallottam már lövéseket a fejem fölött, de ez a fajta, személyre irányuló, körülölelő agresszió más volt: kaotikus, hideg és nem sok kérdést hagyott, el is húztuk magunkat inkább. 

Másfél óra toporgás és tanakodás után azonban úgy döntöttünk, visszamegyünk, teszünk még egy próbát, ezt a Kontroll figyelmesebb olvasói láthatták is tegnap online felületeinken. Ekkor a helyzet talán egy árnyalattal nyugodtabbnak tűnt, de a légkör továbbra is feszült maradt, most is el akartak küldeni minket, hangos átkozódások közepette. 

Végül egy hölgy állt szóba velünk, aki arról beszélt, hogy szerinte Vavrik emberei félemlítik meg a falut, Fekete viszont munkát adott a párjának, és ő nem hallott, sőt nem is látott semmiféle szavazatvásárlást. Szerinte az egész csak kitaláció: nesze neked Kúria! Mások azonban nem akartak szóba állni velünk. 

Nem sokkal ezután végleg világossá vált számunkra, hogy ez az este nem a videóriporté lesz. Túl sok volt a feszültség, túl kevés a szó, és a bolt előtti Fekete-féle eredményváróra aligha számítottak hivatalos vendégként a stábunkra, finoman fogalmazva sem tűnt úgy, hogy örülnének nekünk. Így hát összepakoltuk a felszerelést, és csendben elindultunk kifelé a faluból. Nem sokkal később befutott az eredmény is: vasárnap este a Nemzeti Választási Iroda adatai szerint 986 érvényes szavazattal Fekete Zsigmond (Cigány Közösségek Szövetsége – CIKÖSZ) lett Tiszabura polgármestere. Ellenfele, Vavrik Géza (Országos Roma Felemelkedésért Misszió Egyesület – ORFME) 482 voksot kapott.

A falu tehát döntött, de hogy ezzel valóban lezárult-e a tiszaburai történet, vagy csak egy újabb fejezet nyílik, azt ma még senki sem tudja megmondani. Nekem erős a gyanúm, hogy itt még koránt sincs vége. Mindenesetre, ha George R. R. Martin végig nézte volna ezt a napot, valószínűleg elégedetten csettint: sárkányok ugyan nem voltak, de tűzből jutott bőven.

Címlapkép: Facebook