Az új Magyarország helye az új világrendben

Nincs új a nap alatt – halljuk gyakran. Valóban: az ókortörténet kutatásának egyik értelme – szépsége mellett -, hogy időben kellően távol van ahhoz, hogy abból harag és részrehajlás nélkül, de bizonyossággal vonhassunk le következtetéseket a jelenre nézve. Nincs ez másként kutatási területemen, az ókori Izrael és keleti szomszédainak, a mai Jordánia területén az ókorban elhelyezkedő kisállamoknak területén sem. Hanem épphogy, ez a viszonylag kicsi és látszólag periferiális terület, a Szentföld, szülőhelye volt olyan máig ható kulturális vívmányoknak, mint például a Biblia, az egyistenhit, a zsidóság, a kereszténység és bizonyos értelemben az iszlám.

Elgondolkodtató, hogyan lehetséges ez? Hiszen az ókor nagyjai mellett ez a terület korántsem tűnhetett jelentősnek a kortársak számára. Ez csak első látásra ellentmondás. Valójában viszont épp ez a geopolitikai helyzet a titok egyik nyitja. Egy, az ókori Szentföldhöz hasonló periféria ugyanis geopolitikai értelemben sokkal dinamikusabb, mint a technológiailag és kulturálisan viszonylag zárt nagyhatalmak. Az ilyesféle perifériákon vívják meg harcaikat a mindenkori nagyhatalmak, ugyanakkor itt van lehetőség arra is, hogy a központok tudósai, kereskedői és diplomatái találkozzanak. Ez pedig – kényszerűen vagy inkább szükségszerűen - olyan kulturális-technikai keveredést, átadás-átvételt eredményez, amelyre a központok nem kellően nyitottak, nem kell annak lenniük. Így fordíthatja a periféria keserű helyzetét előnyére a központokkal szemben: miközben másolja a különböző központok vívmányait, össze is keveri azokat, és belőlük diszruptív innovációjával olyan újdonságokat alkot, amelyek unikálisak és hosszantartók.

Hogy miért fontos ez számunkra, több ezer kilométerre a Szentföldtől? Azért, mert a Kárpát-medence a történelem nagy részében, szinte folyamatosan, ugyanilyen periféria volt. Könnyű ezt belátni, ha az ember végiggondolja Magyarország történetét. Ezt az olvasóra hagyom. A lényeg, hogy a magyarok, központok közé szorult és gyakran nehézségeket hozó, geopolitikailag periferiális helyzetüket rendre képesek voltak diszruptív innovációval a saját javukra is fordítani. Ennek lett eredménye az a népesség számához képest sok Nobel-díj és technikai-kulturális újítás, amelyekre méltán büszkék vagyunk.

Ráadásul az elmúlt harminc évben, a bennünket befolyásolni képes nagyhatalmak viszonylagos és átmeneti meggyengülésével, magába fordulásával, a világrendszer átalakulása által okozott bizonytalanság közepette, lehetőségünk lett volna a régió vezető szerepét is magunkhoz venni. Csakhogy bebizonyosodott, hogy ez az idő, és főleg az Orbán-Gyurcsány-rendszer, a Kádár-kor meghosszabbított keze volt. Nem rendszerváltás, csupán módszerváltás. Emiatt találjuk magunkat a konszolidálódó, új világrendben újra gazdasági és társadalmi nehézségek között.

Márpedig az új világrend egyre inkább megszilárdul, szereplői elfoglalják helyüket a központ és a periféria különféle szerepeiben. Oroszország és Kína kelet felől nyújtja felénk ölelő karjait, ám ehhez az USA-nak is lesz néhány szava. Regionálisan pedig az Európai Unió az a hatalmi szereplő, amelyhez kulturálisan és történetileg kötődünk. Csakhogy Németország – és vele az EU – jelenleg saját újraerősödésével van elfoglalva, és átmenetileg visszavonult a világpolitika színpadán a főszereptől.

Olyannyira, hogy amint Buda Péter substackjén fejtegeti, az USA új biztonságpolitikai irányvonalával igyekszik saját „keresztény-nacionalista” ideológiáját Európába exportálni, miközben Oroszországgal is igyekszik „helyreállítani a stratégiai stabilitást”. Buda Péter arra jut, hogy ebben az igyekezetében az USA Magyarországot és kifejezetten az Orbán-rendszert állítja példaként mások elé. Stefano Bottoni pedig egy néhány napja a Klubrádióban elhangzott interjújában bár keserűen, mégis arra következtet: Orbán hatalomban tartása mind Putyin elnöknek, mind Trump elnöknek érdeke.

Bár mindkét kiváló kutatóval egyet kell értenem az okfejtésük nagy részében, a saját véleményem csekély, mégis jelentős pontokon eltér. Helyesebbnek gondolom ugyanis, ha az USA irányvonalát nem „keresztény-nacionalistának”, hanem „keresztény-konzervatívnak” nevezzük. Ez az egyetlen szócsere pedig óriási változást hoz a jelentésben és a következményekben. A keresztény-konzervatív USA ugyanis nemcsak Orbánnal, hanem a miniszterelnök bármely olyan kihívójával olajozottan működhetne együtt, akitől ezek az értékek legalábbis nem állnak távol. A jelenlegi kormánypárt legnagyobb kihívója és annak vezetője pedig ilyen. Emellett az új stratégiai stabilitás megteremtésében az USA-nak biztosan, de Oroszországnak is inkább olyan Magyarországra van szüksége partnerségben, amely stabil és versenyképes regionális szinten. Orbán pedig látszólag épp ezt nem képes jelenleg szállítani.

A fejlődéshez és versenyképességhez, végső soron a stabilitás fenntartásához ugyanis diszruptív innovációra van szükség, amelyre Magyarország, geopolitikai helyzetében, képes és szükségszerűen hivatott lenne. Csakhogy Orbán módszerváltásban megkövült rendszere éppen gátja a versenyképességet és stabilitást hozó innováció szabad szellemének. Ezért valójában, a történeti vonulatok mélyében, mindkét nagyhatalom számára legalább annyira vagy inkább megfelelő egy olyan magyar kormány, amely végrehajtja a valódi rendszerváltást, és ezzel segít az országnak kiaknázni azon virtuális erőforrásait, melyek szükségszerűen benne rejlenek, és felszínre kívánnak törni. 

Hab a tortán és a jövőre nézve alapvetően fontos, hogy a kihívó, akinek erre esélye van, vagyis a Tisza Párt, Európával is jó kapcsolatokat ápol. Európa ugyanis lassan, de biztosan ébredezik Csipkerózsika-álmából, és középtávon vissza fogja nyerni méltó helyét a globális politikában.

A jövő áprilisi választás ezért valóban vízválasztó lesz, ahogy mindkét nagy párt állítja. A kihívás pedig véleményem szerint nem az, amellyel a kormánypárt propagandája riogat. Történeti távlatban a kihívás az, képes lesz-e Magyarország egy új kormány alatt jelenlegi sötét fátylát fellebbenteni, és megmutatni valódi arcát, hogy elfoglalhassa illő helyét a konszolidálódó világrendben.

Szerző: Csercsa Balázs történész, bibliakutató

(A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Kontroll szerkesztőségének álláspontját.)

Fotó: Shutterstock