Szlovákia megsérti a párizsi békeszerződést?

Az utóbbi években ismét visszamenőleg alkalmazott Beneš-dekrétumok, az ezek valamikori alkalmazásának elmaradására hivatkozó, térítés nélküli államosításoknak van egy érdekes alváltozata, és ebben – ha tényleg van ilyen eset – Szlovákia megsérti a két állam határát is rögzítő párizsi békeszerződést. Ez pedig – ha a magyar kormány akarná – bizony igen messzire is vezethetne, ad absurdum akár a határmódosítást is megpendítve.

A Beneš-dekrétumok a második világháború után helyreálló Csehszlovákia alakuló jogrendjének alapját jelentették. Törvényhozás hiányában rendeletekkel, dekrétumokkal történt a kormányzás, ezeket az országot az 1938-as müncheni egyezményig elnökként irányító Edvard Beneš adta ki. A 143 dekrétumból 13 közvetlenül a német és a magyar népesség jogfosztását mondta ki. Részletekbe nem menően: hacsak egy német vagy magyar polgár nem tudta bizonyítani, hogy az állam 1938-as felbomlása előtt aktívan fellépett a német, illetve magyar revízió ellen (volt ilyen?), arra teljes jogfosztás várt. Ez a németek esetén a teljes körű kitelepítést is jelentette, minket ez csak részben érintett így, de a vagyonvesztés azért benne volt a dekrétumokban. Ez így – a nemzetiségi diszkrimináció és a kollektív bűnösség kombinációjaként – természetesen semmilyen mai jogelvnek nem felel meg. A csehek és a szlovákok mindazonáltal „bevitték” ezeket az EU-ba, azzal, hogy ez már történelem, nem aktív jog, nem alkalmazzák.

A gond az, hogy a szlovákok pár éve mégis próbálják alkalmazni. A Földalap, amelynek dolga például az állami autópálya-építkezésekhez a föld megszerzése, jó pár esetben megtagadta az államosított – elég nagy értékű – telkek tulajdonosainak kifizetését, mondván, hogy ezeket a földeket már 1946–1948-ban el kellett volna venni.

Ez, akárhogy is nézem, a Beneš-dekrétumok alkalmazását jelenti, ma is folyó jogügyletekben. A szlovák jogrendszer azért szűr: a bíróságokon ez nem megy át ilyen simán, de a kezdeményező hatóságok fenntartják a határozatukat másodfokon is. A dologból elég jelentős politikai vihar kerekedett Szlovákiában: az ellenzék határozottan kikelt e gyakorlat ellen, a Fico-kormány pedig megpróbál beleállni, végül karácsony előtt egy olyan törvényt elfogadva, amely börtönnel büntethetővé teszi a Beneš-dekrétumok kritizálását.

Az ügy Magyarországon is érthető felháborodást és politikai vihart keltett. Érthető: 1946/47-ben nagyjából 200 ezer magyar honfitársunkat telepítették ki, a legtöbb esetben akaratuk ellenére Magyarországra; leszármazottaik máig nem felejtenek, okkal. Ugyanekkor tízezreket vittek Csehország néptelenné (némettelenné) vált részeibe kényszermunkára. És nem kell kitelepített felmenőkkel bírni ahhoz, hogy az ember felháborodjon nemzettársai üldözésén, történjen az 1946-ban vagy ma. Márpedig a kritizálás tilalma, bár az egész szlovák ellenzéknek szól, egy hangsúlyosan a magyarok ellen is irányuló szabály kritizálásának tilalma, amelyet eszerint még mindig alkalmaznak bizonyos esetekben.

Ami miatt most billentyűt ragadtam, az azonban az, hogy a Beneš-dekrétumok alkalmazása a mai Szlovákia egy részén nemcsak jogérzéket és erkölcsöt sért, de a mai magyar–szlovák államhatárt is rögzítő párizsi békeszerződést is. Szlovákia nagy része ugyan a trianoni szerződéssel került Csehszlovákiához, de nem az egész. Három falu Pozsony déli előterében: Oroszvár (Rusovce), Dunacsún (Čunovo) és Horvátjárfalu (Jarovce) Trianon után Magyarországon maradtak; ezeket az 1947. február 10-én aláírt, és az év szeptember 15-én életbe lépett párizsi béke csatolta az akkori Csehszlovákiához, onnan örökölte meg Szlovákia 1993-ban. Ez a béke azonban kimondott mást is:

„I. cikk e) Arra az esetre, ha az átengedett terület lakosságának Magyarországba telepítésére vonatkozólag Magyarország és Csehszlovákia kétoldalú egyezményt nem kötnének, Csehszlovákia biztosítja az említett lakosságnak az emberi és polgári jogok teljességét. (...)”

Tudtommal a két állam nem állapodott meg a három falu lakosságának Magyarországra telepítéséről, így rájuk a békeszerződés biztosítja „az emberi és polgári jogok teljességét”, amelynek része a vagyonhoz való jog. A cikkhez mellékelt térképen mutatom zöld vonalkázott részként e három falu területét. Látszik, hogy a Pozsonyt elkerülő D4-es autópályának a Dunától az osztrák határig húzódó szakasza végig ezen a területen halad. Ha a szlovák Földalap itt is előkapta Benešt a fiók mélyéről, azzal már nemcsak az EU-csatlakozáskor tett indián becsszót (hogy a dekrétumokat már nem alkalmazzák) sértik meg, de az 1947-es békeszerződést is.

Mi erre bármely magyar legelső gondolata: rendben, akkor mi van, ha nincs ez a békeszerződés? Nagy része már teljesedésbe ment vagy elavult, egy dolog van, amit máig rögzít: a határok. És bár a magyarság számaránya „odaát” jelentősen csökkent a béke időpontjához képest, a magyar–szlovák határ nagy része ma is magyarlakta települések és Magyarország között húzódik (ez 1920-ban még mindenhol így volt). Nem lehetne ezt erre tekintettel újratárgyalni? Vagy legalább a három falu ügyét?

Ha lenne ilyen tárgyalás – és kellene, hogy legyen: amilyen törvényt most elfogadtak Pozsonyban, azt semmilyen magyar kormány nem hagyhatná szó nélkül! –, ezt kis színesként be lehetne dobni. Sajnos a békeszerződés fogalmazóinak fantáziája vagy nem terjedt eddig, vagy nagyon is terjedt. A „Záró rendelkezések” rész 40. cikke így szól:

„1. Kivéve az olyan eseteket, amidőn a jelen Szerződés valamelyik cikke valamilyen más, különlegesen meghatározott eljárásmódot ír elő, a jelen Szerződés értelmezésére vagy végrehajtására vonatkozó minden vitás kérdést, amely közvetlen diplomáciai tárgyalás útján nem nyert megoldást, a 39. cikk értelmében eljáró három képviseletvezető elé kell terjeszteni; ilyenkor azonban a képviseletvezetőket nem köti az említett cikkben megszabott időhatár. Amennyiben az ilyen vitás kérdést a képviseletvezetők két hónap alatt nem döntik el, azt, hacsak a vitában álló felek kölcsönösen más rendezési módban nem állapodnak meg, az érdekelt felek bármelyikének kívánságára bizottság elé kell terjeszteni, amely Bizottság mindkét fél egy-egy képviselőjéből és a két fél közös megegyezésével harmadik országok állampolgárai közül választandó harmadik tagból fog állni. Amennyiben a két fél a harmadik tag kijelölésére vonatkozólag egy hónapon belül nem egyeznének meg, a kijelölés megtételére bármelyik fél az Egyesült Nemzetek Főtitkárát kérheti fel.
2. A Bizottság tagjainak szótöbbségével hozott határozatot a Bizottság határozatának kell tekinteni, s azt a feleknek végleges és kötelező határozatként el kell fogadniok.”

A 39. cikkben említett három képviseletvezető a Szovjetunió, az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság budapesti nagykövetei, az első esetben a jogutód nyilván Oroszország. Vagyis először vitázik a magyar a szlovákkal. Ha nincs megállapodás, az amerikai, az orosz és a brit követ próbál kitalálni valamit; ha ez sem jön be, akkor feláll egy magyar–szlovák bizottság, a kettejük által felkért harmadik féllel, és e bizottság döntése kötelező a felekre. Ha a harmadik félben sem tudnak megállapodni, akkor a felkérés az ENSZ főtitkára felé megy. Ebből azért nehezen hozható ki egy határkorrekció.

De a Beneš-dekrétumok eltörlése simán.