Különösen száraz április – Ösztönzés a táji vízgazdálkodásra

Zavarba ejtően száraz áprilisunk volt. Március utolsó hetében érte utoljára érdemi, áztató eső hazánk nagy részét, és mihelyt a negyedik hónapra ugrott a naptár, mintha minden lekapcsolódott volna. Az áprilisban szokásos 35-45 milliméter eső helyett csak a nyugati határszélen és a Dráva-mentén volt 10-20 milliméter, mindenütt máshol az egyjegyű számok sorakoznak a HungaroMet térképén, zavarba ejtően sok nullával. És bár egyértelmű, megismétlem: a nulla az, amikor harminc napig egyáltalán nem esett! Ennek hatása mind a talajvízre, mind – mivel a szárazság folyóink vízgyűjtőjének határon túli részét is sújtja – folyóink vízszintjében megmutatkozik. Az ilyenkor régebben “szokásos” hóolvadásos árvíz, vagy legalább magas vízállás helyett sok helyen a történelmi kisvíz felé közelítünk. És még sehol a nyár.

Eközben természetesen a választásra és az új kormány alakításának első lépéseire figyeltünk, utóbbi folyamatban most szombaton Magyar Péter Gajdos László leendő környezetvédelmi miniszterrel posztolt képet, amelynek kísérő szövegében írja, hogy felkéri kollégáját azonnali rövid- és középtávú vízügyi cselekvési és kommunikációs terv összeállítására, amelyet a Tisza programjának releváns részeivel indokol. A lépés abszolút jogos és időszerű. Pont ebben szeretnék segíteni e cikkel is.

Két hete írtam egy rövid összefoglalást A magyar vízügy feladatai az előttünk álló években címmel. Miközben az abban leírtakat továbbra is vezérfonalnak tartom, az áprilisi aszály felhívja a figyelmet egy fontos lehetőségre: 

lehet, hogy az abban írt egyik kiindulópont, „a hazánkra hulló csapadék éves átlagos összege csak kevéssé változik” nem tartható. A gyakorlatban ez vagy azt jelenti, hogy megjelennek a lényegesen szárazabb évek, vagy hogy a prognosztizált szélsőségesség még durvább lesz.

A Tisza programjában is vázolt, és most Magyar Péter által is kiemelt fő irányvonal: „Magyarországot vízmegtartó országgá tesszük, a táj vízvisszatartó képességének helyreállításával” azon alapul, hogy van mit visszatartani. A vízvisszatartás klasszikus időszaka az ősztől tavaszig tartó félév, amelyre optimális esetben a kora-közép tavaszi nagyvizek teszik fel a koronát. Ha vannak… mert idén ilyen nincs, és idén a téli vízszintek sem érték el sok helyen a szokásos átlagot. Ez mit sem változtat a koncepció azon részén, hogy amit lehet, azt vissza kell tartani, de arra is fel kell készülni, hogy ennek a technikai lehetőségei egyes években (jó esetben nem mindegyikben) korlátozottak lesznek. Hogy számokkal éljek: ha a Sebes-Körösön másodpercenként 20 köbméter helyett csak 5 érkezik, akkor abból nem lehet másodpercenként 5 köbmétert vízvisszatartásra kijelölt laposokra kormányozni.

Ezért hangsúlyosan meg kell jelenjen a tervekben és minél előbb a mindennapokban is a mezőgazdaságban két olyan változás, amely ehhez alkalmazkodik és amelynek fő szempontja a talaj árnyékolása, hogy a várható hőségben minél kevesebb legyen a vízveszteség. Terménypaletta-váltásról és regeneratív talajhasználatról beszélek. Emellett még az eddig vázoltnál is hangsúlyosabb közösségi együttműködést vizionálok a vízvisszatartás helyi, már működő és szerveződő projektjei ez ezek területi kiterjesztése kapcsán.

A nyári tenyészidőszakra tartalékolható vízmennyiség csökkenésével egyre egyértelműbb, hogy iparszerű öntözésre gyakorlatilag nem, vagy csak nagyon célzottan lesz lehetőség. „A vízhasználatot a táj teherbírásához igazítjuk” – írja a Tisza programja, ami most pontosan ezt jelenti. Ez egyet jelent azzal, hogy – elsősorban az aszály által rendszeresen jobban sújtott Alföldön – más terménystruktúrára kell váltani. Ha a kukorica és a napraforgó évről évre „nem jön be”, kár erőltetni. Amire pedig nagyon nagy figyelmet fektetnék, az a regeneratív, talajmegújító mezőgazdaság, amely a talaj bolygatásának minimalizálásával megőrzi annak víztartó képességét, a talaj árnyékban tartásával pedig az elérhető víztartalmat a növényzeten keresztül párologtatja el.

Az elmúlt években immár az Országos Vízügyi Főigazgatóság is gyakorlatába emelte a „Vizet a tájba”  programot. Eközben az OVF szervezete még mindig inkább árvíz-hangsúlyos, a vízvisszatartási programokat a helyi vízügyi igazgatóságok felügyelik. Eközben egyre több a jó gyakorlat (a teljesség igénye nélkül: Csákvártól a Hortobágyi Nemzeti Parkig, a Kis-Sárréten, Gerje-vidéken, Marispusztán, szegedi Öreghegyen át akár a hód-projektekig a sor szerencsére egyre hosszabban folytatható).

Miközben a Tisza Párt eleve a társadalom aktivitásán nőtt nagyra és jutott kormányra, ezt a helyi aktivitást érdemes lesz segíteni, ösztönözni és koordinálni. E hármasban, mivel nagyon az út elején vagyunk, nagyon kevés helyre terjed ki a vízvisszatartó mozgalom, a segítség és ösztönzés a legfontosabb. 

Ez leginkább két módon hatékony: a támogatási rendszerrel, vagyis a „vízvisszatartó művelési ág” megteremtésével és terület alapú támogatásával, másrészt a műszaki feltételek megteremtésével: a kis vízfolyások revitalizációja, a víz lefolyásának lassításának engedése és a meglevő csatornarendszerek – a bevezetőben említett csökkenő vízmennyiség mellett is – vízvisszatartásra optimalizálása, elsősorban a téli félévben. Felértékelődik a szabályozott víztartó feltöltés (MAR: Managed Aquifer Recharge) jelentősége is.

Az összegyűlő tapasztalatok összegzésére, az új belépő kezdeményezések szakmai tapasztalatokkal támogatására felvetődik egy olyan szervezet lehetősége, amely a vízvisszatartás ösztönzője lehet. A kapcsolódó egyéb tudományos kérdések megválaszolására akár egyfajta „Vízügyi Kutató-Fejlesztő Intézet” lehetősége is felmerül, amely a vízmegtartási reform motorja lehet. Persze nem a régi sok száz fős VITUKI-ra gondolok, hanem egy olyan szervezetre, amely kisebb létszámban keresi a választ arra, hogy az időjárás trendszerű megváltozására milyen gyakorlat adhat rendszerszintű választ.

És közben azt sem felejthetjük el, hogy a következő pár évet az El Niño-jelenség dominálja, amely – sok más mellett – a ritkább, de intenzívebb csapadékeseményeket is elhozhatja.

Szerző: Timár Gábor tanszékvezető egyetemi tanár (ELTE TTK), az MTA doktora

Fotó: Jakab Gusztáv