A fideszes lapbezárások bizonyították: sosem létezett a tolvajbecsület

Végleg elbúcsúzhatunk a Pesti Srácok szerkesztőségétől, és a Mediaworks teljes állományában is jelentős leépítések történtek. Az elmúlt napok eseményei rávilágítottak arra, hogy hiába bíztak benne a partvonalra szorult propagandisták: valójában sosem létezett tolvajbecsület.

Engedjék meg, hogy egy személyes anekdotával kezdjek: 2020 februárjában egy civil kezdeményezés nyomán létrejött médiumnak, a Millennának lettem az alapító főszerkesztője. Ezt a Pesti Srácok a következőképpen köszöntötte: megírták, hogy fergeteges áldozatpózt adtam elő, bizonyára nem matematika-különórákra járok, és remélik, hogy hős fiatalként lesz időm újságot szerkeszteni. Már régóta nem szerkesztek ott, mégis velem maradt ez a pillanat, ugyanis ez volt az első személyes interakcióm a propagandával.

Mindig azon gondolkodtam, hogy valójában annak számítanak-e. Mert persze, azért jöttek létre, vagy lettek megvásárolva, hogy a kormánypárt érdekeit kiszolgálják, és annak narratíváját az utolsó, isten háta mögötti faluban is kívülről fújják. Mégis, lett volna lehetőség arra, hogy most bizonyítsák: többek holmi prekoncepciónál. Ekkor érkezett a hír: a Pesti Srácok teljes szerkesztőségét elbocsátják, továbbá a Mediaworksnél is jelentős elbocsátási hullám várható.

Ők voltak azok, akik befotóztak Nagy Blanka egykori diákaktivista szoknyája alá. Ők voltak azok, akik azt állították Vona Gáborról, hogy meleg Allah-imádó. Ezek a szerkesztőségek voltak azok, amelyek 2022 februárja óta háborús rettegésben tartják az ország egy meghatározó részét, pusztán azért, hogy az általuk szolgált párt jobb helyzetben lehessen. Most ugyanakkor elérkezett az igazság órája: kiderült, hogy valójában sosem létezett tolvajbecsület a Fideszben.

Hiszen amennyiben így lett volna, akkor a pénzünkön felduzzasztott nemzeti tőkésosztály – amely nagyrészt futsalozó külügyes barátokból és beszédképtelen gázszerelőkből tevődik össze – fehér lovon érkező megmentőként avatkozott volna be a Mediaworks lapjainak megsegítésére. Ha tényleg tartották volna bármire ezeket az „újságírókat”, akkor a felhalmozott ezermilliárdok legalább egy részét visszaforgatták volna ezekbe a „médiumokba”. Mégsem tették.

Ott maradtak az út szélén. Ekkor az emberben egy minimális sajnálat is megfogalmazódhatna, hiszen mégiscsak emberek veszítik el az állásukat, és kerül veszélybe az egzisztenciájuk. Ugyanakkor sosem szabad elfelednünk azt a pökhendi, lekezelő stílust, ahogy ezek a magukat szakmabelinek tartó figurák bántak a valódi újságírókkal. Azokkal, akik alól kilopták a munkahelyüket, akiket a médiapiac teljes feldarabolásával kivéreztettek, s a reklámpiacot megszállva arra játszottak, hogy a beletörődés kultúrája majd kinyírja ezeket a lapokat. Nos, a sors fintora, hogy végül mégis ők, a propagandisták távoztak először. Ez pedig egyáltalán nem probléma.

A probléma rendszerszintű, a felelősség ugyanakkor az egyén szintjén kezdődik. Valakinek ugyanis a rólam, vagy akár másokról szóló lejárató cikkeket is le kellett gépelnie, és meg kellett nyomnia a közlés gombot. Ők azt mondták, akkor is ott lesznek, amikor a „balliberális propaganda” már rég eltűnik. Történetileg azonban máshogy alakult.