Fiala János: Búcsúm a parkolóautomatáktól

Mottó:
a Jégkorszak című animációs filmben, amikor a mongúzok meglátják a mamutot, így kiáltanak fel: Jé, mi már rég azt hittük, hogy kihaltál!

Tegnapi gyerek vagyok.
Nekem a privát, évek hosszú sora alatt szerzett ismeretség okán nem kellett időpontot kérnem, és akár nyitvatartási időn kívül is beállíthattam abba a Szent István körúti fodrászüzletbe, ahova még kisgyerek koromban vitt a papám, és ahova - és csak oda!  a következő évtizedekben - jóval az apám halála után is - eljártam, ha megnőtt a hajam.

Engem még személyes ismeretség fűzött a lakásom alatti Duna élelmiszer áruház üvegvisszaváltójában dolgozó asszonyhoz, aminek következtében akár a nyitvatartási időt is figyelmen kívül hagyhattam, ha azt láttam, hogy a félig lehúzott redőny mögött sertepertél - csak dolgozni nem volt kedve -, és még akkor is megkaptam a palackokért járó aprót, ha másokat azzal utasított el, hogy nincs megfelelő rekesze.

Nekem azért voltak kedvesek a házfalakra szerelt utcai telefonok, mert a készülékek pénzt visszaadó "csapóajtói" mögül időnként egész vagyonokat kanalazhattam ki a nagyvonalú vagy figyelmetlen autósok hanyagsága miatt. 

Nekem még voltak - igen! - kedvenc telefonfülkéim, amelyekből "lógatós" tízesekkel és húszasokkal ingyen hívhattam fel a külföldön rövidebb-hosszabb ideig tartózkodó ismerőseimet, rokonaimat és barátaimat.

És én még lehettem a Hétfői Hírek rikkancsa a Blahán, szedhettem villany-és gázdíjat a hatodik kerületi Zichy Jenő utca lakásaiban, és ugyan csak rövid ideig, de a hajnali fél négy évtizedekkel ezelőtt az egyik főpostán talált, mert újságokat hordtam ki, hogy szabad szemmel látható összegre egészítsem ki az egyetemi ösztöndíjamat, és még vehettem a Moszkva téri újságostól Magyar Narancsot, meg Élet és Irodalmat - amiben néhanapján megjelentek a szösszeneteim -, mert nála egy fél nappal korábban lehetett hozzájutni néhány újsághoz, mint a város más szegletében, Vajda nénitől szerezhettem be azokat a zöldhasú dollárokat, amelyekre nagyon ritkán, akkor viszont igen-igen szükségem volt, mert végre-valahára Nyugatra utazhattam, és végül, de nem utolsósorban azért szerettem a parkolóautomatákat - különösen a régi típusokat -, mert sok aprót felejtettek bennük a figyelmetlen autósok.

Aztán, ahogy a népmesékben szokták volt írni: telt, múlt az idő...

És annak a bizonyos fodrászatnak, aminek korábban nem "fénye", hanem "patinája" volt, mert az odajáró polgároknak saját mesterük volt - ahogy a kliensek nevezték őket -, akik amíg a sorukra vártak, a pénztár elé kihelyezett újságokat olvasgathatták, nos ez a fodrászat lassan, de biztosan adta meg magát az enyészetnek, mert a felső szájpadlásokon és a garatokon megülő hajnyiradékra öntözött kis és nagyfröccsök alaposan megritkították a mester-választékot, és az idősebb, tapasztaltak helyére mitugrászok kerültek, akik gyakran félévet sem bírtak ki a csöpögő csapok, csorba mosdók és törött hajkefék társaságában. Hiába volt a mérsékelt ár, elfogytak a kliensek, és... bezárt az üzlet.

Nehéz lenne a régi és a mostani üvegvisszaváltás körülményeit, mechanizmusát összehasonlításban prezentálni a mai ifjúságnak, mert ugyan régen és most is akadozott/akadozik a gépezet, de más-más okból. Anno azért nem vették vissza az üres palackokat, mert nem állt rendelkezésre megfelelő rekesz, ma viszont a humán erőforrásban lelhető fel a baj oka, mert a gyorsan megtelő gyűjtőzsákokat a bolti alkalmazottaknak gyakran nincs kedvük üresre cserélni, vasárnap meg egyébként is kevesebb a személyzet, és ezért nem működnek az automaták, amire egyes helyeken A4-es cetlikkel hívják fel a figyelmet, más helyeken pedig egész egyszerűen, barbár módon elbarikádozzák az automatákat.

A házfalakra szerelt telefonok lassan, de biztosan - a fülkék idővel követték őket - tűntek el Budapest utcáiról. Szerintem ma már az AI sem magyarázza el az utókornak, hogy mi fán termett a cérnához ragasztott tízessel vagy húszassal a "lógatós- telefonálás", amivel vagyonokat lehetett megspórolni, ahogy a rikkancsok is kihaltak, és az újságosbódék sem úszták meg száraz bőrrel, mi több, ezekben a napokban - hacsak valaki közbe be nem avatkozik a Magyar Nemzet és a Népszava érdekében - a napilapok is elindultak a kimúlás útján, ahogy az appok világában díjbeszedőkre sincs többé szükség, ahogy már csak azért is az utcai pénzváltók szolgáltatására szorulok, mert Vajda néni sajnos már régen nincs az élők sorában.

És most itt vannak a következő áldozatok: 
                                                     a PARKOLÓAUTOMATÁK,
amelyek mostantól mementóvá válnak, ostoba, működésképtelen fémoszlopok lesznek csupán, melyek addig fognak emlékeztetni a múltra, amíg fizikailag is el nem tűnnek az utcaképből.  
   
Fogadják részvétemet!   

Szerző: Fiala János