Cserhalmi György: "Jézus olyan hősünk volt a grundon, mint Rákóczi"

Eljátszott szinte minden fontos szerepet a színpadon, több mint kétszáz filmben is játszott, többnyire főszerepeket, megkapott minden létező díjat és kitüntetést, amit színész megkaphat, mégis olyan természetesen szerény és közvetlen, ami csak a legnagyobb művészekre, tudósokra jellemző. Cserhalmi György Kossuth-díjas művésszel, a Nemzet Színészével, a rendszerváltó idők fontos alakjával egy belvárosi teaházban beszélgettünk emlékekről, színészlegendákról, nagy filmekről, az élet apró és nagy dolgairól – és most nem is szidtuk nagyon a rendszert, mert indulatot se érdemes fecsérelni rá...

Hogy van? Hogy telnek a napjai?

Szeretném, ha jól telne, de túl nagyot nem akarok hazudni.

A beszélgetésünkre készülve, megnéztem több önnel készült interjút is. Az egyik különleges volt, Fabiny Tamás püspök úr kérdezte önt egy istentisztelet keretében egy evangélikus templomban. Még a testtartása a testbeszéde is egészen más volt, mint a stúdiókban készült interjúkban.

Igen, mert a nagyapám nekem elmondta, hogy kell viselkedni a templomban. Ez egy evangélikus szabadegyetemi alkalom volt.

A nagyapja evangélikus kántortanító volt, de úgy tudom, hogy ön református.

Igen, a nagyanyám után református vagyok.

Érdekes volt, hogy a történeteket, amiket máshol is felidézett a gyerekkorából, azokról az evangélikus templomban sokkal mélyebben, részletesebben beszélt.

Mert az olyan közeg volt.

A saját érdekében nem szokott megszólalni, de a színész kollégáiért és a gyerekekért igen. Egyszer azt mondta, hogy „a politikusok addig egyetlen forintot se lopjanak, amíg vannak éhező gyerekek”. Ha a gyerekeket még bántják is, akkor...

Akkor ütök.

Gyerekkorában egy évet egy nevelőintézetben töltött.

Ez a téglási javító-nevelő volt, Debrecen után 21 kilométerre van Nyíregyháza felé. Nagyon jó hely, a Degenfeld-kastély, hatalmas parkkal.

De azért – gondolom – volt ott szenvedés is, meg bántás is.

Dehogyis, nem annak fogtuk fel. De ütésverés volt, minden...

Innen ered a gyerekbántalmazások miatti nagyon erős felindultsága?

Azok nem olyan típusú gyerekbántalmazások voltak, mint a mostaniak, ilyesmikről akkor szó sem volt. Fizikailag egy kicsit meggyötörtek. Mindegy. Megtanultuk megvédeni magunkat, ez biztos. Tehát aki ott volt egy évig, vagy bármelyik intézetben, az pontosan tudta, hogy miről szól majd az élet. Nagyon sok meglepetés nem ért engem se, se Debrecenben, az utcán, de itt, Pesten se. Szóval az intézeti tapasztalat kihatott egy életre, és baromi sok erőt adott. Ez annak az időszaknak a legnagyobb adománya, és elkísér egy életen át.

Az intézeti emlékeivel együtt mit váltott ki önből az, ami a bicskei gyerekotthonban történt?

Bicskenyitogató volt, bocsánat, nem akarok ezzel tréfálkozni, de Bicske az bicskanyitogató, úgy, ahogy van, mindenestől. 

Most már több mint egy év telt el, hogy botrány lett az ügyből, és nem bír elaludni. De nem is szabad hagyni, hogy elaludjon az ügy. Azok a fotók, amik az egyik intézetben uralkodó állapotokról bejárták a sajtót Magyar Péter jóvoltából, azok azt mutatták meg, hogy 1959 óta semmi nem változott. Ugyanolyan.

A miskolci gyermekotthon vizesblokkját fel is akarták újítani a Tisza önkéntesei, de nem engedték meg nekik. Elképesztő történet.

Az ilyen testületi gőggel nincs mit kezdeni. Marhaság, úgy ahogy van. Minden pártban megvan ez.

Visszatérve az ön gyerekkorára, az az egy év azért embert próbáló egy év volt, kiszakítva a családjából. Vajon a gyermek- és tinédzserkorban átélt szenvedéseknek van-e szerepük abban, hogy valaki később színészként tehetségesebb lesz másoknál, akik nem éltek át ilyeneket?

Belejátszhat, de vegyes a kép, mert az emlékek nem csak sérelemből és fájdalomból állnak. Az ott töltött idők emléke tele van vagánysággal, kivagyisággal, hőbörgéssel. Ahogy ki kell nézniük a kamaszoknak, mi is úgy néztünk ki. És persze ugyanolyan bajokat viseltünk el, mint a mostaniak. Nem a mi hibánk volt, ez a felnőtt társadalom hibája volt, amely annyit hazudott nekünk, hogy kénytelenek voltunk úgy viselkedni, ahogy viselkedtünk. Ez nem egy szellemi lázadás volt, hanem zsigeri, ösztönös. Ennyi az egész. A felnőttek sok mindenre megtanítják a gyerekeket.

Még gyerekként találkozott először Latinovits Zoltánnal, Debrecenben. Hány éves is volt akkor, és milyen darabban játszott vele együtt?

Kilenc-tíz, valahogy így. Inkább tíz. Victor Hugo: A királyasszony lovagja volt a darab és az apródja voltam.

És már akkor észrevette önben a tehetséget, vagy az még csak statiszta szerep volt?

Én csak statisztáltam, de Zoli nagyon nagy hatással volt rám, mert szóba állt velem.

Ez érthető, hiszen ön édesanyja neves operaénekes volt, a debreceni társulat tagja, Latinovits a családját is ismerte.

Persze, anyámat, apámat is. Nagymamát nagyon szerette, mert jókat főzött neki. Szóval ő emberszámba vett. Latinovits tornázott, minden előadás előtt.

Tornázott?

Hogyne. Nem az öltözőből zuhant be a színpadra, hanem ott bemelegített. És akkor úgy néztem, ott álltam oldalt, és mindig néztem, őt is. De az egész darabot, mert annyira érdekelt. Szép mese, nem? A királyasszony lovagja nagyon szép mese. Ráadásul szerelem, meg mindenféle van benne, ami érdekli az embert, akkor az úgy beégett nálam. Ma is hosszú jeleneteket tudok belőle idézni.

Akkor döntötte el, hogy színész lesz?

Nem. És nem is én döntöttem el.

Ki döntötte el?

Fülöp Gyuszi bácsi, a vívómesterem. A színházban ő tanította be a vívásokat a darabban. Azt mondta anyámnak, hogy „hát világbajnok nem lesz, de azért talán színésznek jobb lesz, mint vívónak”. 

Vívók közt a legjobb színész?

Igen. Színészek közt a legjobb vívó.

Amikor legutóbb beszélgettünk, már akkor is szerettem volna megkérdezni, de most még inkább: hogy látta Latinovits működését abban a pártállami rendszerben? A Ködszurkálót olvastam tőle.

Az már egy nagyon meghúzott szöveg volt. Én olvastam az eredeti kéziratot, az körülbelül a duplája. Aczél György nem engedte az eredetit kiadni.

Fellelhető valahol a teljes szöveg?

Nyilván ott van a múzeumban Balatonszemesen. Én még ott olvastam Szemesen, az Endrődi Sándor utcai házukban. Zoli mutatta, hogy „na ezt nem lehetett”, meg „ezt se lehetett”. Persze azok ugyanazok a dolgok voltak, amiket most se nagyon szeretnek.

Mik ezek?

Mutogatni a hatalomra, meg a nem mindig igazságos káderpolitika bírálata. 

Így utólag, innét visszanézve jó lett volna, ha megjelenik a teljes szöveg, mert akkor mindenki láthatta volna, hogy mi az, ami a hab az egészen és hogy mi a lényeg.

Utólag is érdekes lenne, hogy mit húztak ki belőle annak idején.

Azt, ami nem volt hízelgő a rendszerre nézve. Például egy jellemző történetet, hogy Ruttkai meghívta Aczélt a szemesi házukba, hogy valahogy kibékítse őt Zolival. Aczél bele volt zúgva Évába, emiatt ő Zolit helyből utálta. És akkor Aczél megkérdezte Zolit, hogy miért költözött ilyen magasra, az Endrődi Sándor utcába, miért nem lakik az emberek között? Mire Zoli azt válaszolta neki, hogy „nekem a néppel semmi bajom, azért jöttem ide, hogy magukat jobban szemmel tarthassam”. Ez persze nem került bele a könyvbe. De mindenre már nem emlékszem, mert baromi rég volt, valamikor ’72 körül.

Debrecenen kívül, ahol egy időben a Kollégium diákja voltam, közös pont kettőnk életében az is, hogy mindketten túléltük a rákot, de mindkettőnk élete párja rákban ment el. 

Hát igen, mi vagyunk itt a kivételezettek. Nem is tudom, hogy van ez...

A templomban beszélt erről is, és úgy tűnt, az ön hitét nem rengette meg.

Nem. Kilenc éve, én akkor azt mondtam az egyik színész barátomnak, akiről tudom, hogy hívő: Isten pedig van.

De milyen az az Isten? Ahogy ön az evangélikus kántortanító nagyapját idézve leírta Jézust, engem Tamás apostol tanítására emlékeztetett, aki azt mondta, ha kettéhasítjuk a fát, vagy megemeljük a követ, megtaláljuk, mert Isten ott lesz, és hogy az ő országa bennünk él.

A nagyapám azt mondta: amikor belépsz egy templomba, akkor veled együtt belép az Isten is.

Ott feküdtünk együtt a szénakazalban esténként Révfülöpön a tatárkori templom mellett, és úgy magyarázta nekem a csillagokat, és hogy azt is Isten teremtette. Jézus Krisztus olyan hősünk volt a grundon, mint Rákóczi vagy Esze Tamás.

Látta Mel Gibson Passióját?

Nem szerettem ezt a filmet.

Csak azért említettem meg, mert a Passió főszereplőjének, Jim Caviezelnek az életét megváltoztatta a film, és ön is elmondta korábbi interjúkban, mit élt át a Fábri-filmben, Az ötödik pecsétben Jézusként keresztre feszítve.

Kipróbálhattam, milyen lehetett neki. Nem a csuklóba, a tenyérbe és a bokaízületbe vert szögek miatti kínokba hal bele a keresztre feszített ember, hanem talán abba, hogy olyan hihetetlen nagy nyomás nehezedik a tüdőre, hogy megfullad. De nem tudom pontosan milyen élettani folyamat zajlik le, míg összezuhan a vérkeringés.

A Passió miért nem tetszett? Brutális volt?

Nem. Ha brutális egy film, az rendben van, de ez naturalista. Nagy különbség. Vagy akkor mutassunk meg mindent. Ne csak a Krisztus szenvedését mutassuk meg, hanem mindenkiét.

Ott, abban a filmben mindenki boldog. És nem tudja az ember, hogy kiért feszül meg. Ennyi boldog emberért nem érdemes megfeszülni. Szóval az ott átgondolatlan dolog volt.

Melyik a kedvenc filmje?

Van egy František Vláčil nevű cseh rendező, ő nevelte a cseh „új hullámot”, de ő nem volt új hullámos, de ő nevelte fel őket. Neki van egy Méhek völgye című filmje. Ha módjában van, nézze meg. Gyönyörű. A film érdekessége az, hogy a ’60-as évek végén bemutatott filmből bő évtizeddel később írt regényt Vladimír Körner, aki František Vláčillal közösen írta a film forgatókönyvét. És a regénybe beleírta mindazt, ami a filmből műfaji okok miatt kényszerűen kimaradt.

Önről lehet tudni, hogy kifejezetten vonzódik a cseh filmekhez. Több alkalommal is elmesélte már annak a kékkúti 56-os ünnepi megemlékezésnek a történetét, amit Jiří Menzel se rendezhetett volna meg jobban. 

Azért a történetért hálás vagyok a sorsomnak. Itt is mondjam el?

Igen, nagyon szeretném.

Hát szívesen. Az úgy volt, hogy Pék Laci bácsinak hívták akkor a polgármestert a faluban, amúgy 62-en élünk a faluban, saját önkormányzatunk van, amire büszkék vagyunk. Laci bácsi azt mondta nekem, hogy „Gyurka, nem jönnél fel október 23-án és mondanál az ünnepségen egy verset?”, mire én: „Hova menjek föl, Laci bácsi?” „Hát a Szent István szoborhoz.” Tudni kell, hogy Veszprémi Imre egy Kossuth-díjas szobrászművész, aki Rómában élt, és nyaranta ott volt Kékkúton, hálából vagy szeretetből csinált a falunak egy Szent István szobrot, nagyon absztrakt. Szóval lehetne Szent Jakab is, vagy nem szent akárki is. – „Jó, ott leszek” – mondtam. „Hányra kell menni?” „Délután négyre.” Mindenesetre ott voltam, Laci bácsi ott állt egy paksamétával – és rajta kívül sehol senki. És akkor azt mondta, hogy „1956. október 23-ra emlékező emlékgyűjtésünket megnyitom.” És elkezdett felolvasni egy beszédet. Nekem. Mire végigért a beszéd, „és akkor megkérem Cserhalmi György Kossuth-díjas színművészt, hogy tartsa meg művészetét”.

Sehol egy lélek. Radnóti Miklós: Októberi erdő 

„A bokron nedves zűrzavar,

a tegnap még arany avar

barna sár lett a fák alatt” – Ekkor megjelent egy kutya.

„férget, csigát, csirát takar,

bogárpáncélt, mely széthasadt” – Leült a kutya. Na, gondoltam magamban, már van egy néző.

„hiába nézel szerteszét,

mindent elönt a rémület,

ijedt mókus sivít feléd” – Erre a kutya elindult.

„elejti apró ételét,

ugrik, - s a törzsön felszalad” – Szóval így. Mindegy, vége lett. És akkor Laci bácsi szentségelve elindult a kocsmába, ahova az ünnepség helyett mentek a kékkúti csávók. És ott rázta az öklét.

Nem kísérte el?

Én nem. Nem tudtam – annyira röhögtem.

Elég ritkán mond verset.

Egy időben elég sokat mondtam. De most már nem. Elég sok verset olvasok. A barátaimnak néha előadok egy-két dolgot, de nyilvánosság előtt már nem mondok verset.

Kit tart a legjobb magyar versmondónak? Latinovitson kívül, persze...

Nagyon sajnálom, hogy már nem tudják, hogy ki az a Gáti József. Nekem beszédtanárom volt, fantasztikusan mondott verset. Néha-néha bejátszanak egy-egy verset a televízióban, az benne a csodálatos, hogy aki az alapszabályait betartja a magyar nyelvnek, annak nem is kell nagyon mást tennie, csak elmondani a szöveget és a vers adja a magáét. Nélkülünk is baromi erős egy jól megírt vers, úgyhogy nem kell tönkretenni.

Gáti Józsefen kívül?

Senkit nem akarok megsérteni azzal, hogy kimarad. Csuja Imre szokott nekem esténként verset mondani a telefonban. Nagyon jól csinálja.

Ki a kedvenc költője?

Csujának Babits.

És önnek?

Én valahogy lehorgonyoztam Aranynál.

Nemrég szóvá tette, hogy Monori Lilit nem jelölték a Kossuth-díjra.

Abban két dolog is van, ami sértő, nem is rám nézve. Ott van a háttérben Törőcsik Mari, aki annak idején Lilit ajánlotta a Kossuth-díjra. És akkor hirtelen közbejött, hogy egy film Oscar-díjat nyert, és a szereplők kaptak díjat. Lili pedig kimaradt. Aztán soha többé nem került elő. Mariska elment oda, ahova ment. Annak idején engem is megkért, hogy írjam alá az ajánlást, de nemcsak engem, többeket is, ennek ellenére ez az egész elúszott... És akkor az ember ül, és azon gondolkodik, hogy is van ez... Hogy van egy Kossuth-díj Bizottság, amely felülírja a Törőcsik Marit. Nyilván jobban tudják.

A Kossuth-díjról jut eszembe, hogy ön viszont nem tartotta meg a sajátját, hanem elajándékozta.

Hagyjuk már ezt, Bachman Gabinál van. Most már van neki is Kossuth-díja, de elfelejtette visszaadni az enyémet. Azért kapta tőlem annak idején, hogy figyeljenek oda rá.

Lehet, hogy majd visszaadja az interjúnk után.

Tényleg. Jó, majd kérem tőle, mert magától nem fogja visszaadni az hétszentség. Az még nagyon szép Kossuth-díj volt, nem ez a koporsóba zárt Kossuth Lajos, hanem kis pici fehér arany koszorúcska, piros-fehér-zöld masnival – gyönyörű.

Minden alkalommal, amikor lehetősége van rá, elmondja, hogy mennyire nincsenek megbecsülve a magyar színészek.

Ha nem veszik észre, akkor mondani kell. Ha nem látják az átlagfizetéseket. Nem lehet ezekből a fizetésekből megélni. Nem az, hogy családot eltartani, vagy egy lakást venni... De ez már mindenkinek a könyökén jön ki… Ott vannak a csehek, akik kevesebben vannak. És egy cseh színésznek ötszöröse a fizetése, mint egy magyarnak. Azért, mert a csehek szeretik a kultúrájukat. És akármilyen politikai ganaj jön ott is egymás után, mind szereti a kultúrát, mert büszke a cseh kultúrára. 

A magyar meg mindig kiválaszt egy történelmi kort, attól függően, hogy milyen a színe, és akkor elkezd ahhoz ragaszkodni, hogy csak az, és semmi más. Hát itt vagyunk ezer éve, az mind kéne, minden sarával együtt és minden dicsőségével együtt. Azt együtt lehet vállalni. De hogy csak azt vállaljuk, ami nekünk ragyog, mert csak az a miénk – hát ez egy marhaság.

Az önnel készült beszélgetések során mindig szóba kerül szerepvállalása 1989. március 15-én a Szabadság téri régi tévészékház előtt, ahol ön olvasta fel ama 12 pontot. Az evangélikus templomban Fabiny püspök úrral különös módon idézték fel ezt az eseményt. Hang nélkül vetítették ki a filmet, és önnek kellett aláolvasni a korabeli szöveget. A gyülekezet jót derült egy-egy felidézett pont után.

Szinte mindegyiknél. Mert azokból nem értünk el szinte semmit. 

A kilencedik pontnál, hogy a szovjetek hagyják el Magyarországot. Na ott nem volt akkora derű, de a többinél igen nagy volt.

Önt is mellbe vágta az orosz-ukrán háború kapcsán a magyar kormány álláspontja?

Királyhegyi Pali bácsira emlékszik még?

A nagy humoristára? Persze.

Volt egy definíciója ’56-ról az öregnek. Megtanultam: „1956 őszén” – és most jön a lényeg – „elvetemült fasiszta szülők gyermekei, rátámadtak a Budapest utcáin békésen lövöldöző szovjet katonákra”. 

Na, és akkor ezt most tegyük át Kijevre vagy Ukrajnára. Ugyanez ma is a duma: „fasiszta Ukrajna”. 

1989. március 15-én – Csengey Dénessel az oldalán – gondolta volna, hogy ide jutunk? Orbán Viktorral? 

Nem gondoltam volna. Eszembe se jutott. Egy pillanatig sem gondoltam volna. Ha nem így lett volna, nyilván nem megyek oda. 

Orbánt akkor még nem ismertem. Később két temetésen találkoztam vele. Ennyi volt. Tehát én Orbánt nem ismerem. Nincs mit mondani – azt az embert nem ismerem. Tizenöt év után sem ismerem.

Önről azt tartják, hogy szabad ember. Mit jelent önnek a szabadság?

Mindent. De tényleg mindent. Nem tudom fölsorolni. Mindent.

Már évek óta dolgozik a családregényén. Bővítgeti, csiszolgatja. Tényleg soha nem akarja befejezni?

Nem. Most éppen kínomban már a két fotelről írok. Az egyikben a nagyanyám ült, a másikban a nagyapám. De nagyon jó története van, ezek ilyen öreg biedermeier cuccok, a garnitúrának a részei. Majd a garnitúra története is meglesz, mert van története. Csak éppen most azon gondolkozom, hogy hányszor húztuk át őket, melyik kárpitosnál volt...

Ilyen részletességig belemegy a fotelok történetébe?

Igen, mert soha nem hűltek ki a fotelok. Mert a nagyapám után az anyám ült benne, aztán meg én. Most meg majd utánam a lányom fog, aztán az övé. És ugyanígy a másik fotel, ahol most a Mari nevű macska lakik. Lehet, hogy a nagymaminak a reinkarnációja. Én a Marit onnét soha nem zavarom ki, mert nagyon édes, ahogy ott ül velem szemben. 

Fotók: Vörös Szilárd