1956-ban Budapest lett a kommunista zsarnokság elleni szembenállás szimbóluma – interjú Eörsi László történésszel

Eörsi Lászlónak az élete nagy részére komoly hatással volt az 1956-os forradalom. Kétéves kisgyermek volt, amikor apját, Eörsi István írót a forradalomban való részvételéért – amin nem fegyveres harcot, hanem újságírást kell érteni – nyolc év börtönre ítélték. 1960-ban, amikor amnesztiával szabadult az akkor ötéves Eörsi László nem ismerte fel édesapját. A nyolcvanas években Eörsi László is bekapcsolódott abba a munkába, amelyben a Demokratikus Ellenzékhez tartozó értelmiségiek interjúkat készítettek az 1956-os forradalom még élő hőseivel. A rendszerváltás után csatlakozva az akkor megalakult 56-os Intézethez, kutató történészként folytatta az 56-os szabadságharc történetének feldolgozását. Ma már nyugdíjas, de nem hagyott fel a múlt feltárásával, most többek között az 1956 és az antiszemitizmus tanulmányköteten dolgozik. 

Ön annak '56-os Intézetnek volt a kutatója, majd a tudományos munkatársa, amely ma már nem létezik. Pedig kis létszámú intézet volt, kilenc munkatársa volt mindössze, nem terhelte olyan nagyon a büdzsét.

Nem is ez volt a baj vele. Korábban azért nagyobb volt intézet, az indulásnál 25-en dolgoztunk ott. Azt erőteljesen lehetett sejteni már az első Orbán-kormány idején is, hogy Schmidt Mária, a terület fő felelőse sosem szimpatizált az 1956-os Intézettel. Ennek elsősorban ideológiai okai lehettek, de nem szerette, hogy az intézet független, hogy semmiféle befolyást nem lehet gyakorolni rajta. Ilyen nem volt korábban, az MDF-es kormány idején, ’90 és '94 között még MDF-es kurátorok is voltak ott, akkor is volt már széthúzás, sokszor úgy éreztük, hogy fojtogató ez a törzsi harc, de az piskóta ahhoz képest, ami később alakult ki. '98-tól változott meg gyökeresen a helyzet, amikor a Fidesz vezetésű kormány állt fel. A választás után fél évvel, valószínűleg Schmidt Mária kezdeményezésére majdnem teljesen elvették az összes támogatási alapot. A politikatörténeti intézetektől teljesen megvonták a támogatását, nekünk, ha jól emlékszem, évi hatmillió forintot hagytak. Az '56-os Intézet innentől kezdve politikailag „fekete seggűnek” számított, de ez csak négy évig volt így, a visszatérő szocialista-liberális kormány alatt azért valamivel jobb volt.

De 2002 után mint ha már ezeknek a pártoknak sem lett volna annyira fontos 1956.

'56 ügye akkorra kicsit azért már erodálódott vagy más megítélés alá esett. Ezt elsősorban annak tudom be, hogy addigra már sokszor aktuálpolitikai kérdések uszályába került '56, ami nem tett jót. Még kevésbé tett jót egyes veteránoknak a rendkívül kulturálatlan viselkedése. Elsősorban Pongrátz Gergelyre gondolok, akit hazaérkezésekor tömegek várták és ünnepeltek a repülőtéren. Pongrácz ezt tőkéjét aztán hamar eljátszotta, primitív megnyilvánulásaival nagyon rosszat tett ’56 ügyének. Rengeteg hazugság is terjedt, és számos önjelölt  parancsnok lépett fel, akiknek semmi köze nem volt az ’56-hoz. Képzeljük el azt a fiatalt, aki ekkor látta és hallotta e figurák primitív megnyilvánulásait, úgy vélem, hogy könnyen elveszthette érdeklődését ’56 iránt. A kevésbé tájékozottak még az ’56-os Intézetet is összemosták ezekkel a mozgalmárokkal. Az intézetnek amúgy megvolt a tudományos tekintélye. Ezt még korábban a Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB) tagjai, Litván György, Hegedűs B. András, valamint Bak M. János, Kende Péter és Kozák Gyula alapozták. A TIB-en belüli elmozdulás is világosan mutatja, hogy ment végbe a „nagy temetés” szellemiségnek a tönkretétele. A TIB-ben – amelyet Litvánék találtak ki – szintén átvették a hatalmat a mozgalmárok, az együttműködést, az ’56-os szellemiség fenntartását felváltotta a tülekedés és folytonos hőbörgés akik kevésbé kulturáltan viszonyultak az eseményekhez és végül kitúrták onnan azokat, akik a TIB-et létrehozták. Azt mondhatnám kritikusan, hogy Nagy Imre irányában egy kicsit elfogultak voltak az alapító atyák. Az ő személyéről élénk vita folyt a rendszerváltás óta, bár éppen mostanság kevés szó esik róla. 

Nagy Imre megítélése a rendszerváltás idején, és még utána is sokáig, pozitív a magyarok többségének szemében, és egy idő után érthetetlenül álltunk azelőtt, hogy egyes jobboldali véleményvezérek milyen jelzőket aggattak a mártír miniszterelnököt.

Egy idő után. Ahogy ön mondja, úgy tűnt föl előbb, mint valamiféle osztatlan nemzeti hős, azért ne felejtsük el, hogy már Antall József is igyekezett azért mellé tenni Tildy Zoltánt, már ő Nagy Imre-Tildy kormányt emlegetett. Tildynek nem jelentéktelen szerep jutott, de azért távolról sem volt olyan meghatározó, mint Nagy Imréé.

Államminiszter volt. Tapasztalt politikusként tudhatta, hogy mekkora az esély a szovjet hadsereggel szemben, és mégis arcát adta az ügyhöz, nem?

Igen, így van. Azt, hogy ő szerepét mennyire kevéssé értékelték veszélyesnek, végül is az a hatéves szabadságvesztést kiszabó ítéletben, és abban fogalmazódott meg talán legjobban, hogy már 1959 áprilisában egyéni kegyelemmel szabadulhatott. De azt kell mondjam egyébként, hogy Tildy Zoltán mint polgári politikus már a tűzszünet kihirdetésekor is a többpártrendszer mellett állt, amikor Nagy Imre ezt még fontolóra sem vette. Néhány napon belül azonban a 60 éves Nagy elfogadta a forradalom többpártrendszerre irányuló óhaját. 

2011-ben újabb csorbítás érte az 56-os Intézet függetlenségét, amikor a Széchenyi Könyvtárhoz került.

A fő ok az volt, hogy egy olyan autokratikus rendszer, mint amilyet a Fidesz létrehozott, nem szereti, ha vannak olyan vélemények, amelyek teljesen eltérőek az övétől, és még befolyást sem tud rá gyakorolni. Ez egyre nyíltabban megmutatkozott. Nyílt törés 2016-ban volt az emlékév alatt következett be, a Dózsa László-üggyel Schmidt Mária, az emlékév fő felelőse ekkor már nyilvánvalóan elhatározta, hogy eléri az intézet megszüntetését. 

Az történt ugyanis, hogy fiatal olvasóink is értsék, hogy egy tizenéves fegyveres felkelőről, Pruck Pálról készült fotóról, amely bejárta a nyugati sajtót, Schmidt Mária történész elhitte, hogy azon a maga forradalomban játszott szerepéről abszurditásokig hazudozó színész, Dózsa László látható, és óriási kampányt indított felmagasztosítására. Akkor vált igazán nevetségessé, amikor védeni próbálta nyilvánvalóan védhetetlent. Még perek is indultak...

A presztízsveszteség volt talán a leginkább fájdalmas számára. A feladatkörömhöz tartozott az ügy, és én rendesen feltártam, megírtam, konfrontálódtam is vele miatta. Akkor megtapasztalhattam én is a kormánypropaganda kitüntetett figyelmét. Persze távolról sem annyira, mint például Juhász Péter, vagy Vona Gábor, de mégis… Schmidt célja a Veritas Intézetbe való beolvasztás csak 2019-ben vált végrehajthatóvá, ám mi szétszóródtunk. Rainer M. János vezetésével – aki igazgatóként addig is kiválóan összekovácsolta a csoportot – még egy darabig működött az 1956-os Intézet Alapítvány, de most már annak is vége van. A maradék kis pénzből, reményeim szerint jövőre, ’56-os forradalom 70. évfordulójára Szegő Iván Miklóssal még kijövünk egy kötettel, ami a felkelők szociográfiájáról szól majd.

Az intézeten belül őrizték a nagyon szenzitív adatokat is tartalmazó Oral History Archívumot, ami több mint ezer életút interjúból és több száz visszaemlékezésből állt. És még tizenkét ezer kötetes kortárs történelmi szakkönyvtáruk is volt.

Minden átkerült a Veritas Intézetbe. Jelen pillanatban is ott vannak. Az interjúk készítése még a 80-as évek elején, még bőven a „tabukorszak” idején elkezdődött, Göncz Árpád volt, azt hiszem, aki másodiknak adott interjút, Vásárhelyi Miklóssal a harmadik készült. Ők egyszerre voltak „’56-osok” és a demokratikus ellenzék tagjai.

Ezeket kik készítették akkoriban?

 Hegedűs B. András és Kozák Gyula. Ők találták ki és kezdték el az Oral History Archívumot. Én 1988-ban szálltam be az interjúkészítésbe.

Mi a jelentősége az ’56-os szabadságharcnak a magyar történelemben?

Alulról, népmozgalommal, polgári civil törekvések mentén érte el – átmenetileg – a szabadságot, a demokráciát, a jogi egyenlőséget. Tehát megérdemli a méltó megbecsülést. Sajnos a tapasztalatok szerint a magyarokra nem nagyon jellemző a szolidaritás. Az Orbán-érában ez nagyon sokszor bebizonyosodott már. 1956-ban szép példa volt a szolidaritásra, hogy nyíltan gyűjtöttek adományt a halottak családjának vagy a sebesültek részére. Nem tudok példát arról, hogy az összegyűjtött pénzt valaki megpróbálta volna az eltulajdonítani. Nem volna igaz, ha azt mondanánk, hogy nem voltak visszaélések, fosztogatások, de arányaiban nagyon kevés. Még a börtönből kiszabadultak nagy része is, még a hétpróbás csibészek jelentős része is éberen őrizte a forradalom tisztaságát.

Olvastam valahol, hogy a forradalmi események során betört kirakatokat sem rabolták ki.

Nem. Ha előfordult is ilyen, a tettes igencsak megszégyenítették. De fontos jelentősége volt még ’56-nak a munkástanácsok létrejötte, ami gyönyörű hagyomány a munkásság önrendelkezési jogért való küzdelemnek.

Van-e világtörténelmi jelentősége 1956-nak?

A magyar forradalom legfontosabb világpolitikai jelentősége abban nyilvánult meg, hogy elsőként rázkódtatta meg az addig mozdíthatatlan betonerődítménynek vélt szovjet birodalmat. A bipoláris világrendszerben ennek különleges súlya volt, hiszen a kommunista zsarnoki önkény legyőzhetetlenségének mítoszát oszlatta szét és a nyugati közvélemény előtt Budapest lett a kommunista zsarnokság elleni szembenállás szimbóluma. Emellett pedig lelepleződött, hogy a Szovjetunió politikája szöges ellentétben áll saját ideológiájával és propagandájával. Azokban a napokban az egész világ figyelme Magyarországra irányult. Meg lehet nézni, hogy a jaltai világrenden belül milyen ilyen mozgalmak alakultak ki 1945 után. Egyrészt voltak a gyarmatokon felkelések, másrészt a kommunista sztálinista diktatúra elleni megmozdulások, 1953-ban volt ilyen Berlinben, Poznanban, majd 1968-ban Prágában, 1970-ben, 1976-ban és 1980–81-ben Lengyelországban, Ezek közül csak a magyar forradalom volt olyan, amely teljes mértékben meghozta a rendszerváltást, még ha csak napokra is. Többpártrendszer alakult ki és megtartották volna a szabad választást is, amivel végleg megszilárdulhatott volna a polgári demokrácia. A többi megmozdulás viszont a kommunista rendszer megreformálását tűzte ki célul.

Hány párt alakult újra ’56 őszén?

A szocdemek, a kisgazdák, a parasztpárt, aztán voltak különböző keresztény pártok is. Hollósi Ervin és Lajtai Vera felsorolta az összes „ellenforradalmi” pártot, de ezeknek a 99 százaléka tökéletesen jelentéktelen maradt.

Baloldali párt csak Kéthly Anna-féle szocdem párt volt?

Igen, a jelentősebbek közül, feltéve ha az MDP-t és az abból kialakuló MSZMP-t nem számítjuk. Persze a parasztpárt is baloldalinak minősült. Korábban szociáldemokrata pártot szétverték, és annak egy része, amelyik ellenállt a kommunisták halálos ölelésének, azok rendelkeztek megfelelő erkölcsi alappal a párt újjáépítéséhez, mindenekelőtt Kéthly Anna. A Magyar Dolgozók Pártja szétesett a korábbi pártellenzék új pártot alakított (MSZMP) november elsején. A felkelők többsége azonban nem nézte jó szemmel ezt az igen buzgónak talált pártosodást, akkor, amikor még épphogy kivonultak a fővárosból a szovjet erők. 

Az, hogy pesti srácok tűzszünetet értek el a világ legnagyobb szárazföldi hadseregével szemben, mekkora jelentőségű eredmény volt?

Szerintem óriási. Ez mindenképpen a felkelők érdeme, mert ha nincs fegyveres felkelés, nincsen ilyen jellegű, radikális megmozdulás a rendszerrel szemben, akkor előbb-utóbb ugyanúgy elhalt volna a mozgalom, mint ’56-ban Lengyelországban, Gomulka idején. A diktatúrával radikálisan szembekerülő felkelők természetes nem a társadalom legtudatosabb részét képezték. Ez mindig így volt, az életüket főként a társadalom legszegényebb, legképzetlenebb rétegéhez tartozók kockáztatták.

Miért 1956-ban robbant ki a forradalom? 

A totalitárius sztálini rendszer a diktátor halála után olvadás következett, az új vezető garnitúra érdeke volt ez. Más forradalmak is rendre az enyhülés időszakában robbantak ki, nem a legkeményebb zsarnokság idején, mint például a nagy francia forradalom és a szovjet forradalom esetében. Nagy Imre első kormányzása idején elindult egy olyan enyhülési folyamat, amikor a sajtó, az irodalmi újság, meg a többi lap munkatársai is egyre szabadabban írhattak. Szabadabb lett a politikai légkör, végül is ez is hozta meg a forradalmi változás lehetőségét.

Az 1989-es rendszerváltás idején fontos igazodási pont volt 1956.

A történészek nagy része szerint és szerintem is a Nagy Imre és társai temetése volt a legfontosabb esemény. Ekkor már a régi rendszer is belenyugodott abba, hogy tárgyalásos úton át fogja adni a hatalmat és lehetőséget ad a társadalomnak arra, hogy teljesen új rendszer jöjjön létre.

Orbán Viktor a fiatalok nevében követelte az oroszok kivonulását. Azzal a beszéddel mintha nem lenne összhangban az, amit mostanában az ukránokkal szembeni orosz agresszió kapcsán képvisel Orbán, és amiket fideszes politikusok mondanak, újraértelmezve az 56-os magyar szabadságharcot is.

Már 2015-ben az a felirat került a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben a forradalom leverése során elesett szovjet katonák emlékművére, amit aztán a Putyin is megkoszorúzott, hogy „Örök hála és dicsőség a szovjet hősöknek, akik az 1956. októberi ellenforradalomban életüket áldozták a magyar nép szabadságáért”.

A sajtó beszámolt erről, de igazán nagy felhorgadást nem váltott ki. 

Nem, ez meglepően csekély nyilvánosságot kapott, és voltaképpen a társadalom erről nem is vett tudomást.

Aztán 2018 decemberében eredeti helyéről, a Vértanúk teréről áthelyezték a Jászai Mari térre a Nagy Imre szobrot is.

A Nagy Imre szobor áthelyezésének megvolt a maga politikai üzenete, hiszen a Parlament előtt a demokratizmusa domborodott ki, míg a Jászai Mari téren a BM-központ volt, tehát egész más asszociációkat ébreszt. De ez még baráti gesztus volt ahhoz képest, ahogyan mocskolta a kormánysajtó éveken keresztül Nagy Imre emlékét. Hozzá kell tenni, hogy Orbán Viktornak mindvégig ambivalens viszonya volt hozzá, mert ő személyesen kezdőzetlenül sohasem gyalázta. Nem véletlenül, hiszen épp ő révén került fel a politika első vonalába. Még az emlékév utáni október 23-ai beszédében Dózsával, Wittner Máriával, Pongrátz Gergellyel és Mansfeld Péterrel együtt említette őt, vagyis a megbecsülését fejezte ki. Ám nyaloncai nyilván nem az ő akarata ellenére gyalázták a forradalom miniszterelnökét.

A hírhedt Orbán Balázs-nyilatkozat durvább volt. Azt mondta, hogy „’56-ból kiindulva mi valószínűleg nem csináltuk volna azt, amit Zelenszkij elnök csinált (...), hogy belevitte egy háborús védekezésbe az országát, (…) mi nem tanácsoltuk volna, azért, mert ’56-ban az lett, ami lett.” Közben Orbán Viktor külföldön egy interjúban pár éve még azt mondta, hogy ami az ukránoknak Busa, az a magyaroknak Budapest.

Igen, Orbán mondott olyat is hogy „a mi Zelenszkijünket, az akkori magyar miniszterelnököt később kivégezték.” Mindez a már jól bevált pávatáncának egyik kiváló megnyilvánulása volt. De már régóta nincs ukránpárti nyilatkozata, azóta teljes mértékben Putyin magyar szócsöve. Egy szó, mint száz az 1956-os forradalommal kapcsolatosan (is), szónoklataiban minduntalan csakis a taktikai szempontok érvényesülnek; tettei pedig a forradalom szellemével ellentétesek, akár a szabad sajtó területén, akár a szolidaritás, összetartozás területén. Saját maguk fosztják ki az országot, miközben az oroszokhoz és a Kínai Kommunista Párthoz húznak. Eközben a polarizáció egyre csak nő a nagyon gazdagok és nagyon szegények között. Hát azért talán ez is beletartozik a szolidaritás körébe. Nem tudok olyan momentumot mondani, amivel az ’56-os hagyományok megőrződnének.

És akkor még ott van az a párhuzam is, hogy 1957. május elsején tömegek vonultak, meglehetősen vidáman, és most pedig a társadalomnak az egyik fele, mintha elfogadná azt az ukrán honvédő háborúról ezt az ’56-ot átértékelő fideszes narratívát, hogy a túlerővel szemben, ha nincs esély a győzelemre, akkor a fegyverletétel a helyes döntés, és hogy akkor fel kell adni a haza területének egy részét is akár. Mint ahogy már ’57-ben május elsejét százezrek ünnepelték önfeledten, most milliók vonják kétségbe a honvédő háború igazságosságát.

Valóban. Orbán Balázsnak nyilván nem magától jutott eszébe ez hírhedtté vált kijelentése. Ha ezt Orbán Viktor nem értett volna egyet ezzel, akkor elhatárolódott volna tőle, és eltávolítja. Egyre szembetűnőbb, hogy a társadalomnak a tanultabb, olvasottabb, műveltebb rétege elfordult az Orbán-rendszertől. (Kivételek persze vannak.) Azok a tömegek amelyek csak a kormánysajtóból táplálkoznak, azok valamiféle vallásos alapon hívei maradtak a rendszernek. Ezeket a milliókat így kell értelmezni, hogy nekik nincs igazából politikai kikristályosodott politikai véleményük. Az ukránokat kárhoztatni amiatt, hogy mindent megtesznek hazájuk védelmében, döbbenetes aljasság, de látjuk, nem eredménytelen. Ez múltból ránk maradt alávaló jobbágyi szellem úgy tűnik rendkívül szívós, így bizony beláthatatlan mikor honosodik Magyarországon a polgárosodás. Az Orbán-rezsim nyilvánvalóan a társadalom legműveletlenebb, legkiszolgáltatottabb rétegeit gyűjti az oligarchiáján kívül hatalma alá, amelyek támogatni fogják őket, bármit is tegyenek. Ki hitte volna, hogy ennek az oroszbarátságnak, Brüsszelellenességnek akár csak a negyed részét valaki meg meri és meg tudja csinálni Magyarországon?

Fotó: Eörsilászló.hu