Herczku Ágnes: „Én nem akartam énekes lenni”

Mi kell ahhoz, hogy valaki ne csak elénekelje a népzenét, hanem valóban értse is? Miért nem elég meghallgatni a régi felvételeket? És hogyan lehet egyszerre ragaszkodni a hagyományhoz és mégis szabadon kísérletezni? Herczku Ágnes szerint a hitelességhez nem elég a tudás: személyes tapasztalat, alázat és bátorság is kell. A Sorsok mögött című műsorunkban arról beszélt, hogyan lett táncosból énekes, miért járta a falvakat gyűjteni, és hogyan tanulta meg, hogy a saját útját akkor találja meg igazán, amikor már nemet is tud mondani.

Herczku Ágnes pályája nem egy előre megrajzolt karrierút. Ahogy ő fogalmaz, inkább „cikk-cakk vonalon” haladt. Eredetileg táncos szeretett volna lenni, miközben családja a biztos értelmiségi pályát szánta neki. Történelem szakra járt, majd a tánc révén került a Honvéd Együtteshez. Az éneklés csak később vált fő hivatásává. Az útja azonban éppen attól lett különleges, hogy egyik állomás sem bizonyult felesleges kitérőnek. A tánc, az esztétika, a népzene és az éneklés fokozatosan épült egymásra.

A népzene igazi mélységét akkor kezdte felfedezni, amikor eredeti gyűjtések kerültek a kezébe. Lajta László széki gyűjtése például teljesen új világot nyitott meg előtte.

„Olyan, minthogyha egy kis ablak után kinyitnak egy hatalmas vaspántos kaput” – idézte fel az élményt. Ekkor vált számára egyértelművé az is, hogy a népzenét nem lehet pusztán felvételekből megtanulni. El kell menni azokhoz az emberekhez, akik még természetes közegükben élik ezt a hagyományt. A gyűjtések során nemcsak dallamokat tanult, hanem beszédet, gondolkodásmódot, gesztusokat, élethelyzeteket is figyelt. Szerinte ez a hitelesség egyik legfontosabb alapja. 

„A hitelesség mindig ez az origója a népzenészek, népdalénekeseknél” – mondta.

Herczku Ágnes ugyanakkor nem hisz abban, hogy a hagyományt változatlanul kell múzeumba zárni. Éppen ellenkezőleg: szerinte a népzene azért élő, mert folyamatosan változik. Ahhoz azonban, hogy valaki valóban újat tudjon hozzátenni, először nagyon mélyen meg kell ismernie az alapokat.

„Csak akkor tudsz valami újat csinálni, valami újat hozzátenni, hogyha az alapokat nagyon ismered.”

Ebben sokat jelentett számára a más műfajokkal való találkozás is. Jazz-zenészekkel, majd Nikola Parovval dolgozva megtapasztalta, milyen felszabadító lehet kilépni a megszokott zenei keretekből.

Nem akart más műfajokban olyasminek látszani, ami nem ő, de megtanult bátrabban kísérletezni. A szabadság azonban nála nem a szabályok elutasítását jelenti. Éppen ellenkezőleg: a szabadság alapja a tudás. Ha az ember ismeri a hagyományt, akkor már tudja, meddig érdemes elmenni, és mikor lép át egy olyan határt, ahol elveszne a hitelesség. A színpadon is ezt a közvetlenséget keresi. Nem szereti, amikor a művész és a közönség között áthatolhatatlan fal épül. Nem akar egy távoli, megközelíthetetlen „színpadi istenség” lenni.

„Én szeretem nézni az embereket, és nem a nagy semminek énekelni.”

Talán ugyanez a természetesség jelenik meg abban is, ahogyan ma a munkáiról dönt. Pályája elején még nehezen mondott nemet, mert úgy érezte, nem illik visszautasítani egy felkérést. Ma már másképp gondolja. Ha egy zenei világ nem az övé, egyszerűen megmondja.

„Nem érzem, hogy együtt tudnánk rezegni” – mondja azokról a felkérésekről, amelyeket már nem vállal el.

Herczku Ágnes története így nemcsak egy népdalénekes pályájáról szól. Hanem arról is, hogyan lehet egy látszólag kanyargós életúton végül pontosan odaérni, ahol az embernek dolga van. A táncosból lett énekes, a hagyományból szabadság, a szabálykövetésből pedig saját hang.

A teljes interjú itt is megtekinthető: