A rendszer ára és a rendszer célja

Érdekes cikket, benne két érdekes diagramot közölt minap a 444, tessék náluk megnézni. Az első Mészáros Lőrinc és Tiborcz István vagyoni helyzetét mutatja évről évre, a Forbes „100 leggazdagabb magyar” adatbázisa alapján (bár megjegyzem, az eredeti Forbes forrás nagyobb vagyont mond, mint a 444 grafikonja). A második az éves százalékos változást veti össze a GDP százalékos változásával, kevéssé meglepő módon arra a konklúzióra jutva, hogy a nemzet gazdagodásához képest mennyire elszállt a két úriember vagyongyarapodása, sőt, annak menetétől immár függetlenné is vált.

Mészáros vagyona az adatok szerint jóval ezermilliárd forint felett jár, amivel a Forbes világranglistáján épp csak lemarad a top1000-ről. Ekkora számok esetén már érdemes nemcsak százalékosan, hanem abszolút értékben is összevetni az éves változást a nemzeti össztermékkel és a költségvetés főösszegével. A következő számokat vessük össze:

Mészáros Lőrinc vagyongyarapodása 2023-ról 2024-re: 650 milliárd forint;

Tiborcz István vagyongyarapodása 2023-ról 2024-re: 76 milliárd forint.

A másik oldalon természetesen nagyobb számok állnak, és itt nem is egyszerű (még) pontos adathoz jutni 2024-re, de nagyságrendileg azért fog menni. A KSH 2023-as becslése 75 ezermilliárd forintot mond, így nagyon nem lőhetünk mellé, ha 2024-re előzetesen 80.000 milliárd forintot kissé meghaladó összeget becslünk. A költségvetés főösszege pontosabban ismerhető, a 2023. évi LV. törvény Magyarország 2024. évi központi költségvetéséről szóló törvényben a bevételi főösszeg kb. 38, a kiadási 40 ezermilliárd forint, ami összevág azzal az aránnyal, hogy Magyarország törvényhozása minden második forintot osztja újra (50%-os újraelosztási arány). 

Még mielőtt bárki észrevételezné, hogy ilyen módszertan meg olyan számítás: igen, igaz. Az én gondolatmenetemhez azonban 10% pontosság is bőven elegendő, ami viszont elfogadhatatlan lenne a költségvetési tervezésben. A számítás menetéből következően a jövedelembecslés hibája sokkal inkább befolyásolja a végeredményt, mint az országos makro-mutatók bizonytalansága.

A két említett úriember 2024-ben a Forbes szerint összesen 726 milliárd forinttal gazdagodott, ami a GDP kicsit kevesebb, mint egy százaléka. A költségvetés kiadási főösszegéhez (tehát amiből a közszolgáltatásokat fizetjük) képest az arány ennek kétszerese: majdnem két százalék. 

Azt természetesen további vizsgálat nélkül nem állíthatjuk, hogy a két említett magánszemély vagyonnövekedése mögött csak költségvetési források állnak, de amennyiben ez csak felerészben igaz (és itt nem véletlenül jut eszünkbe pl. a Kelenföld-Ferencváros beruházás 364 milliárdos vagy a Tiborcz-féle irodaházak megvásárlásának több mint 600 milliárdos költsége), a magyar költségvetés kiadásainak legalább egy százaléka landol a fenti urak számláján, adózás után.

Még egy számot tegyünk mellé. 2024 utolsó napján Magyarország véglegesen bukott egymilliárd euró (folyó áron kicsit több mint 400 milliárd forint) uniós támogatást amiatt, mert olyan rendszert tart fenn, amelyben az ilyen vagyongyarapodások – uniós forrásból is – magától értetődőek. Ez még egy százalékot ront a költségvetés helyzetén. Az pedig kifejezetten messze visz, hogy ha emiatt az ország immár ismét rekordösszegű hitelei után magasabb kamatot kell fizetni.

Ez a rendszer ára. Akár odáig is merészkedhetnék, hogy ez a vagyongyarapodás a rendszer célja.

Ezt a vagyongyarapodás időbeli változása is érdekes megvilágításba helyezi.

Mészáros 2015-ben tűnt fel a listán: ez a G-nap éve, amikor Simicska Lajos kilépésével, hogy is mondjam, változott a nemzeti oligarcha-nagystratégia. A kezdeti lendületes növekedést 2018-2020 között egy, csak a jelenből visszatekintve mérsékelt (akkor bőven rekordot jelentő) 270-290 milliárdos vagyonstagnálás követte. A 2022-es választást követően jött az évi 200-300 milliárdos gyarapodás, ami 2024-ben még gyorsult is. 

Tiborcz István vagyona a 2018-as választást követően került fel ebbe a táblázatba, addig a rendszer feltehetően szégyellte volna, ha a miniszterelnök veje, tehát a közvetlen család is a látványosan kedvezményezett listára kerül, de a harmadik kétharmad után már a jelek szerint hátra lehetett dőlni. A negyedik után pedig akár már bátran gyorsítani is.

Amiket fentebb írtam, az persze már a rendszer kezdetétől közismert nemcsak a közélet iránt aktívan érdeklődők, de szinte mindenki számára. A kapcsolódó kérdésekre két narratívát gyártott a „back office”. Az egyszerűbb a „ők is lopnak, de eddig is loptak, viszont legalább tudnak kormányozni”, a bonyolultabb pedig, hogy „nemzeti burzsoázia szükséges, mert gazdasági kizsákmányolásban vagyunk saját hazánkban” – és e nemzeti burzsoázia a jelek szerint legjobb, ha a miniszterelnök barátaiból és családjából áll. 

Ez a két magyarázat – főleg az első – egész jól elmuzsikált a hazai politikában addig, amíg többet tudtál a saját fizetésedből vásárolni. Ki foglalkozik a regionális összehasonlításokban lecsúszással, ha gond nélkül kicserélheted a mosógépet, ami Gyurcsány alatt nem ment?

Ez azonban pontosan addig tart, amíg ki tudod cserélni a mosógépet, és amíg a hó végi utolsó bevásárlást sem kell meggondolni. Ha viszont meg kell, akkor azért sokakban jön a kérdés, hogy miközben a királyi vő viszi épp a Tőzsdepalotát, miért kell nekem meggondolni a második csomag virslit.