Bánki György: A híresség és a hős

A botrányba fulladt Trump-Zelenszkij találkozó kapcsán vendégszerzőnk, Bánki György pszichiáter arra figyelmeztet, hogy az amerikai elnök minden korábbi sérelmét meg akarja majd bosszulni, és ezt mostantól az egész világ megszenvedi. 

Trump és Zelenszkij apropóján pillantsunk égető ügyeinkre mitológiai nézőpontból. Egy ideje már megint nem csak a moziban élhetjük át a Csillagok háborúját és a Gyűrűk urát, hanem mi magunk lettünk a szereplői. Sajnos többségében nem a főhősök, hanem a tömeg, az egymással összevitatkozó gyűrött fejűek a bolygó legkétesebb lebujában, meg a felvillanó, arctalan statiszták, akikre ha rápöttyen egy kis lézer, akkor úgy hullanak ki a sztoriból, mint Federer csukájáról a csóri salakszem. 

Az emberi természet mélyén őrült fogékonyság lappang a mesék és a mítoszok iránt. Scruton írja figyelmeztetően, de tévesen, hogy a tudattalan felfedezése a felelősségvállalásunk rovására történt. Megfontolandó, de veszélyes gondolat. Ellenkezőleg. Nem a tudattalan felfedezése a lényeg, hanem a felfedése. Másképp éppen hogy kiszolgáltatottjai vagyunk annak a tenger sok dolognak, ami irányít minket, de amikről nem tudunk, csak azt hisszük, hogy mi vagyunk a racionalitás leghűbb őrzői. A tudattalan és a rejtett társas hatások folytonos felfedése nélkül az ember valójában egy őrült, veszélyes, önmagának is ártani tudó lény. Nem véletlen, hogy a klasszikus diktatúrák a pszichológiát és a társadalomtudományt mindig megkergetik a börtönudvaron, sőt, saját gazdaságtudományuk van, amiknek brossúrái évtizedekkel később valamiért olykor a „Fantasy” soron találják magukat. 

A mítoszban az istenek a nagyság, az erő, a legyőzhetetlenség, a hatalom elhordozói. A lelkünk – és itt mindannyiunkra gondolok – sóvárog a közelségük után. Az érettebb, integráltabb, önmaga erőforrásaival jobban sáfárkodó ember megbirkózik ezzel a vágyakozással. Nem akarja, hogy valamelyik kiszámíthatatlan, basáskodó, hatalmas istennek legyen a kis protezséja. De ez a lemondás sok ember számára nem magától értetődő. A technológia az istenné válás útján az említettek mellé odarendelte a gyorsaságot is. Ha sebesen, váratlanul és követhetetlenül beszélek, okozok és teszek dolgokat, akkor meglepő mértékben növelni tudom a hatalmamat. Ez azokra, akik önállótlanabbak és védtelenebbek, akik mindig a tökéletesség felé törekszenek, nagy vonzást fog gyakorolni. Rengeteg igényükre és félelmükre vélik megtalálni a választ. És rendkívüli módon taszítani fogja az ilyesmi a szolidáris, felelősségteljes, egészségesen tökéletlen embereket, akiket irritál és kibillent a folyamatos dráma. 

Az istenek ön- és közjelölt karában Trump narancsarcú álperzsa hadúr, Putyin kijátszhatatlan cár, Kim beláthatatlanul sötét elme, Hszi milliárdokat marokban tartó hivatalnok-isten. Az isteni minőség lényege az, hogy a személy belső igénye, hogy istenné válásával végképp megszüntesse személyes bizonytalanságait, összetalálkozik a tömeg igényével, hogy higgyenek az ő ideáljaiban és erejében. Egyedül senki nem lehet isten, vagy ahogyan bizonyos videókban jelzik: otthon ne próbáld ki. Az isteni minőség, amit apparátusok, majd a tömeg igényei mozgatnak, nagy feladatot adnak, mert fent kell onnantól tartani a dolgot, és addiktív, mert nem lehet könnyen lemondani róla. De nem jelent igazi, mély belső munkát. Az így keletkező isten már nem kapcsolódik a saját gyengeségeihez, törékenységéhez, hibáihoz, hanem az isteni voltával megtagadja saját maga fontos részeit, köztük az emberi szenvedés felismerését és átérzését. Tesz a mi szenvedéseinkre is. Miért bánna jobban velünk, mint önmaga szabotált részeivel? De persze azt az illúziót kelti, mintha értünk lenne mindenféle, akár kegyetlen is. Mintha minket védene valakiktől, valamiktől. A hős ezzel szemben külső és belső kockázatokat vállal, és egy másik úton jár. Nem tökéletes, hanem a saját felismerhető gyengeségei és félelmei dacára szembenéz a személyén túlmutató feladatokkal. Mondhatná, hogy ez sok nekem, nem bírom el, csinálja más. De ő van ott, és neki kell meghoznia a döntést. És neki kell megtalálnia a saját belső erőforrásait az elvégzendő dolgokhoz. Aztán megkeresni a társakat.

Ha a két ember életútjának pár állomását összevetjük, érdekes és triviális kép rajzolódik ki. Úgymond van egy kis egyensúlytalanság. Ha kiélezem, ami persze önkényes, Zelenszkij, amikor az országát megtámadta egy hatalmas hadsereg, benne volt a pakliban, hogy likvidálják, Ukrajna nagy részét elfoglalják, és egy már domesztikált kormánynak meghagynak valamennyi „területet”, ahol ezek az önmagukat kényszeresen megkülönböztető „náci” „majdnem-oroszok” majd éldegélnek. De nem menekült, hanem szembeszállt. Ezt nem tudta volna megtenni, ha nem egyezik a népe akaratával. Az ukránok a háborúban ukránabbak lettek, mint korábban, és még világosabb a számukra, hogy hova szeretnének tartozni a világrendben. És még annál is tisztább, hogy hova nem. A mi miniszterelnökünk számára amúgy nem kizárólag a Putyin iránti titokzatos (dehogy titokzatos) elkötelezettség miatt volt ez a fellépés sérelmes, hanem azért is, mert elvitte az egójáról a fényt. Termett, ráadásul a szomszédban, egy igazi hős, aki a maga kellemetlen vonásaival együtt is rendkívüli tettet hajtott végre, szemben a magát szabadsághősként láttatni óhajtó, de a szabadságtól és a szembenézéstől teljességgel iszonyodó vezérrel. Az igazi Dávid szállt szembe egy valódi Góliáttal, és a Biztonsági Dávidba oltott Taktikai Páva nem tudta jól vinni tovább a heroikus szerepet a színpadon. Lényegében operettizálódott. Irigysége és dühe azt hiszem innen is eredeztethető. A mi Dávidunk is parittyázgatott, és a zsaroltjai jó sok bevétellel próbálták szelidítgetni, mint fagyival a gyermeket, ami az ilyen alakoknál teljes tévút. Nem elégülnek ki tőle, és nincs a realitásba ágyazott igazságérzetük vagy kölcsönösség-igényük. Trump pedig valójában akkora hős, hogy egyik nap azt mondja Zelenszkijre, hogy diktátor, a másik nap azt mondja, hogy nem mondta. Nem tud felelősséget vállalni olyasmiért sem, amit mondott. Inkább a világ pénzét elkölti, hogy eltussolja, hogy lefeküdt-e valakivel, inkább törvénytelen eszközöket választ, hogy tisztának tűnjön, mint hogy elismerjen valamit, ami tényszerű. Ami nem illik bele abba, ami a pillanatnyi érdeke, az ne legyen.

A világot régóta fenyegette az emberiség feledékenysége, és ez ebbe a bonyolult ketu periódusba torkollt. A Tojás Alakú Helyen nem pusztán két államfő találkozott, hanem egy isteni minőségeket uralni akaró híresség fogadott egy ideges embert (aki természetesen nem az élete minden pillanatában hős, sőt). A mitológiai látvány a fogékonyak számára közben az is lehet, hogy a Narancs Isten legázolta, és hamarosan le fogja igázni a botladozó, elfáradt, saját gyengeségeibe bonyolódott Hőst. Hogy azt és országát mások kezére játssza, és még haszna is legyen belőle, mely folyamatnak valamilyen okból a „béke” nevet adják. Ez van a szavakkal: vagy jelentenek valamit, vagy nem. Aki tudja és hajlandó átérezni, hogy milyen szenvedést jelent egy bántalmazóval, egy bántalmazó hatalommal való szakadatlan küzdelem, a maga rendkívüli gonoszságaival és mérgező hazugságszövedékével, az azt is pontosan tudja, hogy kibírhatatlan szembesülni vele, amikor az állítólagos segítő a bántalmazó narratíváját ismétli el, pláne, ha azonosul vele, és pláne-pláne, ha a maga hasznát keresi. Ez olyan, mint ha bemennél a rendőrőrsre egy szexuális abúzus után, és a rendőr felvetné, hogy akkor ő is hadd. Neked már mindegy, ő meg segítőkészebb lesz. 

De az istenek és a hírességek között van különbség. Az istenség magas, érzékeny entitás. A narcisztikus híresség elsőrendű motivációja az, hogy jól jöjjön ki a helyzetből. A győzelem az egyetlen lehetséges békéje, a győztesség látszata a személyes biztonsága. Ezt most mindenkinek meg kell tanulnia. Ha ez a konkrét celeb nem érzi biztonságban magát, mostantól az egész világ megszenvedi. Márpedig nem érzi, hiszen korábban leváltották, aztán elítélték, sokszor tették nevetség tárgyává, az előző ciklusában harmincezer (!) hazugságát csípték fülön, és végül rálőttek. Be fogja hajtani rajtunk ezeket. Azokon is, akik rajonganak érte.

Fotó: YouTube / FoxNews