Volt már a történelemben afrikai pápa: I. Viktor vezette be a latin nyelvű misézést Rómában

A pápaválasztó konklávé közelgő összeültével az embereket vallástól függetlenül, érthető módon lázban tartja a kérdés, hogy ki lehet az új pápa, és ezzel milyen irányt vesz a majdnem másfél milliárd hívet számláló Katolikus Világegyház hajója. 

Ami engem ebben leginkább meglepett, az a tény, hogy a magyar – elsősorban kormányközeli – médiában rendre olvashatunk olyan fejtegetéseket, melyek szerint az új pápa „akár még afrikai is lehet” majd – mintha ez valami botrányos vagy különleges újdonság lenne. Szomorú, ha ezen csodálkozunk. Egyrészt azért, mert szomorú, hogy a 21. század első negyedének végén még mindig vannak Európában, akik úgy gondolják, az emberek között a származás jelenthet minőségi különbséget. Másrészt, ez egyáltalán nem újdonság. Sőt, korábban már három afrikai származású személy is volt Róma püspöke, akik nem is csekély kulturális és szellemi hagyatékot hagytak ránk.

A kereszténység korai századaiban Afrika volt a vallásfejlődés egyik zászlóshajója. Maga az Újszövetség is megemlékezik egy afrikai személy megtéréséről. A megkapó történet szerint Fülöp apostol a Jeruzsálemből Gáza felé tartó úton összetalálkozott és együtt utazott az etióp királynő, a kandaké főemberével, kincstárnokával, aki a beszélgetés hatására úgy döntött, az apostol segítségével bemerítkezik, azaz megkeresztelkedik (ApCsel 8, 26-39). Bár a nevét nem tudjuk, ő az első feljegyzett afrikai személy, aki a keresztény hitre tért. Az egyházatyák közül aztán sokan voltak afrikai származásúak. A legkiemelkedőbb ezek közül talán Szent Ágoston, Hippo püspöke. Afrikában készülhetett az Újszövetség első latin nyelvű fordítása is, amely ugyan elveszett, de Szent Ciprián karthágói püspök többször idézi műveiben. Ugyancsak a mai Tunézia területén található Karthágóban, a III. Karthágói Zsinaton került sor a Szentírás végleges szövegének elfogadására, azaz kanonizálására.

Ilyen előzményekkel nem csoda, ha már a 2. század végén pápává választottak egy afrikai származású püspököt I. Viktor személyében (borítóképünkön). 

Ő a mai Líbia területén található Leptis Magnában született. Pápaságának pontos dátumai nem ismertek, de valamikor 186 és 201 között uralkodott, mintegy tíz éven át. Nevéhez köthető egy megkérdőjelezhetetlenül alapvető fontosságú és a jövő évszázadait máig meghatározó intézkedés a nyugati egyház életében. Ő volt ugyanis, aki bevezette Rómában a latin nyelvű misézést. Bár Konstantinápoly alapítására ekkor még több mint száz évet kellett várni, az istentisztelet nyelve egész Európában a görög volt. A latint csak Afrikában használták egyházi nyelvként, ahol ekkorra már latin nyelvű Újszövetség-fordítás is rendelkezésre állt, amint azt korábban láttuk. Ettől kezdve a mise kizárólagos nyelve a latin lett, mely szokás egészen az 1962-65-ös II. Vatikáni Zsinatig tartotta magát, megváltoztatását pedig a konzervatív katolikus körök azóta is fájlalják. Részben ennek is köszönhető, hogy a latin nyelv használata rögzült egész Európában az egyházon kívüli mindennapokban is, a középkorban pedig közvetítőnyelvvé vált és hozzájárult a kontinens politikai-gazdasági egységéhez. 

Ez annyira igaz, hogy Magyarországon egészen 1844-ig a latin volt az állam hivatalos nyelve. Nos, ezt egy afrikai pápa indította el.

A második afrikai származású pápa a 311. és 314. között uralkodó Miltiádész volt. 

Róma berber származású püspökének idején adta ki Nagy Konstantin császár a milánói ediktumot, melyben vallásszabadságot hirdetett az egész Római Birodalomban, ezzel elismerve a keresztények szabad vallásgyakorlatát, így jelentős keresztényüldözéseknek vetett véget. Az egyház visszakapta elkobzott javait, ezentúl szabadon terjeszkedhetett és fejlődhetett. Jelentős, sokáig ható esemény volt, hogy a pápa megkapta a lateráni palotát, amely a pápai adminisztráció fontos központjává vált, és mintegy ezer éven át a pápák lakhelye is volt. Miltiádész pápa sem volt rest azonnal használatba venni az épületet, és már 313-ban a lateráni palotába hívta össze azt a zsinatot, amely elítélte a donatista eretnekmozgalmat.

A harmadik és eleddig utolsó afrikai származású pápa I. Szent Geláz (latinul: Gelasius) volt, aki az ókor végén, a középkor elején emelkedett a pápai méltóságba (492-496). 

Kortársai rendkívül bölcs embernek, kiváló szónoknak és jó papnak tartották. Ő volt az, aki végleg felszámolta a pogány római Lupercalia ünnepet, amely ekkor még mindig népszerű volt Itáliában. Kiállt a pápa primátusának erősítése, valamint az egyházi és világi hatalmak szétválasztása mellett is. Ugyanakkor, talán éppen ezért, uralkodása alatt tovább mélyült a keleti és nyugati keresztény egyházak közötti szakadék. I. Geláz pápának I. Anasztasziosz bizánci császárhoz írt, Duo sunt címen ismert levele a keleti és nyugati egyház megosztottsága szellemi hátterének egyik alapdokumentuma lett mintegy 1400 éven át.

Látható tehát, hogy a keresztények közösségében a kezdetektől fogva voltak afrikai származású emberek, köztük pápák is, akiknek sokat köszönhet az egyetemes egyház. 

Az afrikai pápák gyökeres és messzeható változásokat hoztak az egyház életében, Afrika pedig ma is motorja a keresztény egyházak növekedésének, beszéljünk akár katolikusokról vagy protestánsokról. Afrikában óriási potenciál rejlik a kereszténység megújítása szempontjából, e tekintetben pedig egy újabb afrikai pápa méltó elődök nyomdokaiba léphetne. Nem csoda hát, ha a pápaválasztás lázában is felmerül esélyesként egyes afrikai bíborosok neve. 

Bár jelen sorok írójának magánvéleménye szerint vannak olyanok, akik esélyesebbnek számítanak a választáson, mint az afrikai bíborosok, tudjuk, hogy ez sokszor éppen ellenkező hatást válthat ki. Azt pedig ne feledjük, hogy papabilis nem azt jelenti: pápaságra esélyes, hanem azt: pápaságra alkalmas. Ebben az értelemben pedig nem is egy afrikai bíborost nevezhetünk joggal papabilis-nek.

Csercsa Balázs történész, bibliakutató

Fotók: Wikipedia