Minta-e a romániai és lengyel választás?

Az elmúlt két hónap romániai és lengyel választásának tétje a nemzetközi politika szempontjából az volt, hogy Európa-párti vagy az európai integrációt gyengítő erő győz-e. Mindkét esetben csak középerős államelnöki posztról döntöttek. Vélemény.

Mivel a román kormány már a választás előtt megbukott, George Simion győzelme új kormányt és alapvető változást hozhatott volna az ország külpolitikai orientációjában. Lengyelországban orosz orientációjú politikai erő nem létezik, áldatlan iszap birkózásra és az európai integrációs törekvések fékezésére azonban lehet számítani. 

Hasonlóságot jelent még, hogy első ránézésre a politikai konstelláció is mindkét esetben a világ jó részén megfigyelhető mintázatot követi. Egyik oldalon az – értsük most értéksemlegesen a kifejezést – progresszív, a világ változását követni akaró, a másikon azt alapvetően veszélyként megélő, múltbeli értékek fenntartását ígérő erő van. Hasonló a két oldal szavazói bázisának összetétele is Amerikától számos európai országon át Közép-Európáig. Simion, illetve Nawroczki támogatói ennek a trendnek megfelelően nagy arányban a hátrányos helyzetű, vidéki, kevésbé iskolázott rétegekből tevődtek össze. 

Ez a nemzetközi trend rámutat a világ rohamos gyorsaságú átalakulásának egyik súlyos következményére. Arra, hogy a változások szinte kettészakítják a társadalmat: azokra, akik kedvezményezettjei lehetnek – vagy legalábbis remélnek lenni – az átalakulásnak, és azokra, akik nem. 

Utóbbiaknak sem feltétlenül romlik ténylegesen a helyzete (bár olyanok is vannak), azonban a mai információs körülmények között a saját helyzet relatív romlását a kevésbé vagy lassabban előre haladók is nagyon elevenen érzékelik, ami hatalmas indulatokat tud kiváltani. Vagyis nem pusztán arról a – jobbára mindig érvényes – körülményről van szó, hogy minden társadalmi átalakulás egyeseknek előnyösebb, mint másoknak, hanem arról is, hogy utóbbiak naponta százféleképpen szembesülnek azzal, hogy nem tudnak lépést tartani a társadalom szerencsésebb feléhez tartozókkal. Ezért kezdenek a választások világszerte egyre inkább proteszt szavazás jelleget ölteni. Nemcsak ott, ahol az ország megrekedt a fejlődésben, rossz kormányzás miatt reálisan létező, sokkal jobb esélyeket szalasztott el. Igazából nem mondható el ez Romániáról sem, Lengyelországról pedig még kevésbé. 

E hasonlóságokon túl azonban jelentős különbségek vannak a két választás között. Romániában klasszikus proteszt szavazó volt az ország majdnem fele. Mutatja ezt, hogy először milliók egy szinte teljesen ismeretlen jelöltre, Georgescura, szavaztak, majd ugyanők minden további nélkül Simionra. Semmilyen határozott elképzelésük nem volt arra nézve, hogy mi várható, ha jelöltjük győz; egyetlen dolgot akartak, hogy az addigi politikai elit bukjon.

Lengyelországban mindenki tudta, hogy a Kaczynski-féle párttól, illetve jelöltjétől mi várható, hiszen 2023 előtt két cikluson át ők kormányoztak. Bár elég sokat változott a PIS programja jó két évtized alatt, értékrend, kulturális identitás szempontjából egyértelműen beazonosíthatók mint olyan, ma ókonzervatívnak minősülő irányzat, amelyhez hasonló Nyugat-Európában inkább csak a II. Világháború előtt létezett. Támogatói ahhoz a konzervatív katolikus értékrendhez, világfelfogáshoz ragaszkodnak, amely az ország keleti felében és különösen a falvakban ma is abszolút domináns. Bár a PIS hatalomra kerülve egyre populistábbá vált, korábbi piacpárti gazdaságpolitikáját pedig baloldalibbá hangolta, szavazói számára elsősorban világnézeti párt. E tekintetben tehát a helyzet ellenkezője a romániainak. Ott (majdnem) ismeretlenre szavaztak dühből, Lengyelországban nagyon is ismertre, meggyőződésből. 

Lengyelország jövőjére nézve nem túl megnyugtató, hogy a „két félország” szembenállása az elmúlt években csak erősödött. A két oldal jelöltje pontosan ugyanazt a százalékot érte el, mint öt évvel ezelőtt, de úgy, hogy a városokban tovább erősödtek az Európa-párti, vidéken pedig az Európa szkeptikus erők, akik számos olyan vidéki körzetet is megnyertek, amelyekben 2020-ban még veszítettek.

Vajon e két különböző helyzetből melyikhez hasonlítható az itthoni? A válasz az, hogy egyikhez sem. A társadalmilag hátrányosabb helyzetű rétegek nálunk is messze túlreprezentáltak a Fidesz szavazói bázisában. A román minta szerint körükben kellene legerősebbnek lennie a kormány elutasításának. De ennek az ellenkezője a helyzet. 

Abban van igazság, hogy a vidéki Magyarország konzervatívabb kulturális közegében otthonosan cseng a Fidesz propagandája. Mégsem olyannyira döntő tényező ez, mint a lengyeleknél. Mert Magyarországon nem létezik az a hatalmas erő, amelyet a vidéki Lengyelország számára a katolikus egyház jelent, amely valóban milliók számára nyújt átfogó világszemléletet, értékrendet. (Felmérések szerint Lengyelországban majdnem ötszöröse a templomba járók aránya a magyarországinak. A valóságban alighanem még nagyobb a különbség.)

Nálunk a Fidesz rendkívül szilárd vidéki szavazóbázisának jelentős részét nem az emberek világnézeti meggyőződése biztosítja, hanem a kiépült, feudális jellegű függési rendszer és a mindent átható propaganda. Sokan nem meggyőződésből, nem is érdekeiket racionálisan felmérve szavaznak, még csak nem is érzelmi alapon, hanem egyszerűen „tudomásul véve a világ természetét”. 

Az 1992-es elnökválasztás előtt már Magyarországon élő erdélyiek otthon jártukban fölvettek stopposként egy román parasztbácsit, aki atavisztikus átokformulákkal illette Ilescut, az akkori elnököt. Kérdezték, hogy kire fog szavazni, amire teljes természetességgel válaszolta, hogy Ilescura. De hát éppen azt magyarázta, hogy micsoda gazfickó. Miért, kire szavazzak, kérdezett vissza a bácsi. Hát például Constantinescura, mondták, aki akkor a legerősebb ellenjelölt volt. Ha majd elnök lesz, akkor rá szavazok, felelte útitársuk. 

Mintha a bácsi azóta átköltözött volna Magyarországra. Százezrekbe sikerült az autoriter hatalomnak beleprogramoznia ezt a világérzékelést és gondolkodásmódot. Ennek a helyzetnek a fenntartását célozzák a nem kormánypárti sajtó elhallgattatására irányuló egyre vadabb kormányzati kísérletek. Mi következik abból, ha Magyarországon ez a helyzet 2025-ben? 

A politológiai elemzések számára adódik, hogy egy adott párt támogatóit különböző csoportokba sorolják elkötelezettségük mértékének függvényében. Sok szó esik a Fidesz esetében a – nem mindig pontosan ugyanúgy definiált – magszavazókról, ahogyan a hagymahéjszerűen egymásra rakódó szavazói rétegekből a legbelsőt szokták nevezni, és akiket általában megingathatatlannak tekintenek. Ha egykor jó leírása is volt ez a valóságnak, kérdéses, hogy így van-e még. Az időközi választások eredményei azt mutatják, hogy leginkább közepes nagyságú városokban szinte teljesen össze tudott omlani a kormánypárt szavazótábora, hogy nincs „magszavazói Maginot-vonal”. 

A fentebb írtakból azonban az is következik, hogy azok között, akik a szavazói magatartás szempontjából – vagyis az output felől nézve – ugyanabba a rétegbe tartoznak, mint legbiztosabb Fidesz szavazók, van egy fontos választóvonal. Több százezren nem úgy biztos Fidesz szavazók, hogy azt tartják a legjobbnak különböző politikai opciók közül, hanem egyszerűen tudomásul veszik a valóság részeként, hogy kire kell szavazni. Úgy ahogyan tudomásul veszi az ember, hogy ma esik az eső, ha pedig holnap sütni fog a nap, másképpen kell felöltözni.  

A szavazói magatartás szempontjából természetesen mindegy, hogy valaki azért biztos szavazója-e a Fidesznek, mert ebbe a csoportba tartozik vagy a – főleg értelmiségi! – „hívőkébe”, akik görcsösen ragaszkodnak egy olyan valóságképhez, amelynek cáfolatával maguk is naponta szembesülnek, esetleg egyszerűen csak olyanok, akik annak köszönhetik egzisztenciájukat, hogy politikailag „jól fekszenek”, vagyis érdekük a rendszer fennmaradása. 

Az ellenzék ön- és jövőképe szempontjából azonban fontos tudatosítani, hogy a közvéleménykutatásokban ugyan még mindig 35 százalék körül áll a Fidesz, annak azonban jelentős része nem demokratikus normák szerinti Fideszt támogató választó, hanem kiszolgáltatott, agyonmanipulált leszavazó.  Az ezzel szembeni alternatívának ezért van egy – normál körülmények között ismeretlen – morális aspektusa, és egyúttal felelőssége. Az elmúlt tizenöt évben a politikai hatalom előbb lopakodó majd egyre nyíltabb módon csökkentette az emberi szabadság és méltóság érvényesülését; egy új kormánynak tudatosan és minden eszközzel annak növelésére kell törekednie. 

A helyzetleírásból azonban gyakorlatiasabb következtetések is levonhatók. Számolni kell azzal, hogy a legnehezebb feladat ennyire kiszolgáltatott emberek megszólítása. Azok, akikre naponta egyirányú, gátlástalanul manipuláló propaganda zúdul, aligha kezdenek el kételkedni attól, hogy sporadikusan eljut hozzájuk egy-egy más természetű információ törmelék. Az úgy nevezett magszavazókat nem védi Maginot-vonal, de ezt a réteget igen. Azért ez nem jelenti azt, hogy ha azok a tényezők, amelyeket említeni szoktak, együttesen érvényesülnek, az hatástalan lenne. Ilyen a helyszínen való gyakori, személyes megjelenés, amire egyes Tisza szigetek törekszenek, amelyek programszerűen járják be a maguk kisrégiójának falvait. Ilyen tényező a korosztályok közötti információáramlás. A csak kormánypropagandát fogyasztó vidéki idősek gyermekeinek és főleg unokáinak jó része kormánykritikus. Az ő szavuk többet számít, mint egy idegené. (Bár az komoly erkölcsi dilemma, hogy miképpen lehet és szabad fiataloknak idősebb családtagjaikkal politikáról beszélni, látva, hogy az elmúlt másfél évtizedben hogyan zilált szét családokat az ellenségképre, félelmekre és abból fakadó gyűlölködésre építő politikai propaganda.) Közvetlenül a választást megelőzően pedig fontos szerepe lesz annak, hogy mit tesznek a polgármesterek, a helyi önkormányzatok. Hogyan fogják ők érzékelni a politikai széljárást, mennyire – és kinek az oldalán – lesznek hajlandóak aktív szerepet játszani, vagy éppen nem játszani a választási mozgósításban, ami nyilván függ saját személyes jövő lehetőségüktől. E tényezők együttes hatása már számottevő lehet; ezzel együtt a választások előtt radikális változás nehezen képzelhető el. 

Más a helyzet azonban a választások után ellenzéki győzelem esetén. Mert ha a szóban forgó réteget nem egyirányú információ éri el, akkor nagyon felgyorsulhat a Fidesztől elszakadás folyamata. Ha csak annyi történik, hogy a közmédia nem pártpropaganda szócsőként funkcionál, megtörik a most működő mechanizmus. Amely miatt nem csak falusi néni van, aki felmondja a legbornírtabb, TV-ben hallott kormányzati propagandát, és amikor rákérdeznek, hogy biztosan igaz-e attól, hogy a TV-ben mondták, diadalittasan replikázik, hogy azt mondták a rádióban is. Nem, 2025 júniusában budapesti piacon is van, aki megkérdezi a kofát, hogy nem Ukrajnából érkezett-e a tojás, amelyet árul.  

Tényleg szörnyű, hogy ezt tette egy politikai erő emberekkel, de éppen abszurditása miatt reményt keltő arra nézve, hogy mi várható, ha összeomlik a hazugságokból épült kártyavár. 

Zalatnay István teológus, filozófus, a Határon Túli Magyarok Hivatala volt elnökhelyettese

(A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Kontroll szerkesztőségének álláspontját)