Szombat esti kész átverés show: szexszimbólum Momoa és népi zenekara

Augusztus 16-a semmilyen szempontból nem ígérkezett rossznak, hiszen megkezdte menetelését a spanyol bajnokságban a címvédő Barcelona, és Jason Momoa zenekara is fellépett az Akvárium Nagyhallban, ez utóbbi élményre viszont nehéz olyan szavakat találni, ami tűri a nyomdafestéket.

A zenélgető színészek nagyon aranyosak, de nyilvánvalóan sokkal szerencsésebb, ha forgatásra mennek, és nem kezdenek bele egy promóciós turnéba, ahogy tette azt a méltán világhírű Jason Momoa a nagyon hülye nevű zenekarával, főleg azért, hogy népszerűsítse a saját vodkáját. A koncert kezdési időpontja emiatt abnormálisan elhúzódott, hiszen alkoholt csak este 10 óra után lehet promótálni kis hazánkban. Fél 11-kor azért színpadra léptek a srácok, és kezdetét vette az, amin még a rákövetkező napon sem tudta magát túltenni az ember.

Arról volt tudomásom, hogy a 46. évét taposó színész hatalmas rocker, számtalan  koncerten lógott együtt a Metallicával és a Panterával, mi több a Black Sabbath búcsúkoncertjén a Walk alatt leugrott a tömegbe is, hogy a mosh pitben vegyüljön a néppel. Szombat este viszont a színpadon kellett volna alkotnia a csapatával, és ez az, ami nagyon nem jött össze. A kezdő Black Sabbath klasszikusnál is (Paranoid) azonnal lejött, hogy a színpadon közel sem képes azt a hatást kiváltani Momoa, mint a Trónok Harcában. A második szám egy Hendrix-dal volt, amit nagyon elhúztak, de ami ennél jóval irritálóbb volt, az a dalok közötti indokolatlanul sok-sok perces maszatolás.

Unalmas promóciós hakni kapatos zenészekkel

Az Öof Tatata nevű formációban Momoa basszerozik, a dobok mögött Kenny Dale Borill foglalt helyett, a frontember pedig a gitáros énekes pedig Mike Hayes, aki különben tényleg jó zenész, de neki sem ártott volna, ha valamivel józanabb állapotban áll a színpadra, hogy ne felejtse el a feldolgozás dalok szövegének egy részét. Néhány szám erejéig a színész fia is gitározott a budapesti koncerten. A koncert eleje még a „kis szódával elmegy” érzetét keltette, de a felénél már az órámat nézegettem, mert kifejezetten untatott az, amit hallok, és főleg az, amit látok. A háttér kivetítőn ugyanis végig Momoa vodkareklámja látszott, ahogy az oldalsó kivetítőn is. Ez olyan volt, mint egy céges bulin fellépő zenakarnak a háttere, hogy ne felejtse el a jó munkásember, melyik szponzor támogatásának is köszönheti az ingyenkoncertet.

A nóták közötti üresjáratok egyre kínosabbak lettek, amire némi magyarázatot adott Hayes, amikor megemlítette, hogy sikerült szépen iszogatniuk a nap folyamán. Erre különben nem egyszer bíztatta a közönséget is. Promóternek mindenképp profibb volt ezen az estén, mint énekesnek, ezt meg kell hagyni.

Egy nem túl professzionális cover band esetében ez nem tartozik a sikerreceptek közé, ami azért is roppant bosszantó, mert a belépő ára megegyezett a Fezen-fesztivál napi jegyével, ahol ennyi pénzért a Mastodon, Kerry King és a Lazarvs húzta a talpalávalót. A zenekar komolytalanságát különben az is híven tükrözi, hogy hiába keresünk rá a setlistre az erről elhíresült oldalon, találatot nem lelünk náluk. Az est mélypontjából több is adódott, kettőt idéznék fel ebből: semmilyen szempontból nem passzolt a Cranberries leghíresebb számának a feldolgozása a koncert hangulatához, de a Marianna-árkot a Rebel Yell jelentette, ahol az összekötő részeknél értelmezhetetlen tartományban énekelt a tarkopasz frontember.

Minden idők egyik leggyengébb koncertje

Az várható volt, hogy Momoa basszusgitározása kevéssé fogja megidézni Jaco Pastorius szellemét, és nem fog felcsendülnii a Jerry was a race car driver sem a Primustól, de ez a szerény várakozásokhoz sem ért fel, ráadásul nagyon sok esetben a közönségnek háttal állt az izomkolosszus híresség, ami több volt mint unalmas. Persze az egybegyűltek bő kétharmadát kitevő hölgy rajongókat nyilván ez kevésbé zavarta, hiszen ők nem a zenei élményért érkeztek, hanem Momoa felsőtestéért 3D-ben, ezért biztosan jobban is érezték magukat. A mellettünk álló egyik úrhölgy például a visítozás és a hörgés annyira bizarr egyvelegét adta elő, ami kifejezetten ijesztőnek tűnt még annak ellenére is, hogy 1987 óta járok rockkoncertekre. Szerencsére pár szám után sokak örömére elment sörért vagy Momoa vodkájáért…

Sokat elmond a zenekarról, hogy messze legtöbb energiát Momoa fia rakta oda a színpadra, aki nem is rendes tagja a bandának, és csak pár számban volt beugró. Egy koncert esetében nincs annál rosszabb, amikor hiányzik az egésznek a hangulata. Itt ilyennek nyoma sem volt, nem véletlenül jöttünk el a vége előtt 20 perccel Lali komámmal, aki utólag elnézést kért tőlem azért az ötletéért, hogy kimenjünk erre „hangversenyre”. Nálam ez minden idők legrosszabb koncertje volt, ha az ár/érték arányt nézem. Vasárnap még a ManU-Arsenal meccs alatt is előkerült a téma, amikor rákérdeztem tapasztalt barátomnál, hogy nála melyik koncert ütötte ki ennyire a biztosítékot, az ő választása Bryan Adams egyik régebbi koncertjére esett, amin rendesen felhúzta magát, még úgy is, hogy „palánkjeggyel” érkezett. Annyi jó azért történt hazafelé, hogy Vitézy Dávidék kezdeményezése nyomán még éjfél után is járt a metró, így hamarabb visszaértem a csendes, polgári kertvárosba.