Orbán Viktor, az Unió következetlen „vezetőedzője"

Az orbáni külpolitika számtalan élcelődés tárgya, pedig a konnektivitás logikája – most a kifejezés orbáni és nem szigorúan szakmai értelmét véve – alapvetően nem hangzik elvetendő ötletnek. A globalizáció mint attitűd megtörni látszik, újra a nemzetállamok és azok érdekei dominálnak. Emiatt a szupranacionális (nemzetek feletti) intézmények ideje vagy lejárt, vagy kénytelenek „felvenni a kesztyűt”, hogy érvényesíteni tudják akaratukat. Épp ezért egy olyan országnak, mint a miénk, látszólag érdemes minden környező hatalmi blokkal jó viszonyt ápolni. A probléma ott kezdődik, hogy ez az elmélet ebben a formában egyszerűen nem igaz.

Mi sem mutatná ezt jobban, mint a nyugati világ reakciója Donald Trumpra, aki saját érdekei mentén bontja le a szövetségi rendszereket. Mark Carney davosi beszédét sokan már a „második fultoni beszédként” emlegetik. Bár ezt még korai lenne tényként kezelni, Carney egy kulcsfontosságú fogalmat emelt be a köztudatba, amelyet Alexander Stubb finn elnök alkotott meg: ez a value-based realism, azaz az értékalapú realizmus. Ez az irányzat a nemzetközi kapcsolatok két legfontosabb iskolájából, a realizmusból és a liberalizmusból merít. Lényege röviden annyi, hogy a globális térben mutatott pragmatizmusnak is kell, hogy legyen egy minimális értékrendbeli alapja. Itt érdemes visszatérni Orbánra és a konnektivitásra.

A konnektivitás vezérelve ugyanis az, hogy nem számít, honnan érkezik a tőke és az erőforrás, amíg áramlik. Félre kell tenni az aggályokat, ha az adott partner éppen egy jogtipró autokrácia; amíg olcsó földgázt vagy kőolajat lehet szerezni, addig üzletelni kell. Ezen a szemüvegen keresztül vizsgálva az orosz–magyar kapcsolatok racionálisnak tűnnek: abban az üzletben mindenki nyer. Ami azonban igazán érdekes, az a magyar–amerikai kapcsolatok értékelése ebből a szemszögből. Ott ugyanis csak egy győztest lehet hirdetni, és az nem Magyarország. De ne szaladjunk ennyire előre.

Trump szemet vetett Grönlandra. Ez nem újdonság, régóta hallani ilyen tervekről, ám a Nicolas Maduro elleni sikeres akció után úgy tűnik, az amerikai elnök fontos felismerésre jutott: a nemzetközi jog valóban nem kikényszeríthető. Ezzel a gondolattal felvértezve kezdett kommunikálni arról, hogy az Egyesült Államoknak szüksége van a szigetre. Bár katonai erőszakot ígérete szerint nem vetnek be, minden más opció az asztalon van. Orbán Viktor pedig hallgat. Sőt, nem pusztán hallgat: azzal, hogy csatlakozott Trump Béketanácsához, továbbra is kifejezi, hogy az elnök mellett áll.

Carney kissé cinikusan utalt is Orbán elhíresült mondására: „aki nincs az asztalnál, az az étlapon van”. Orbán Trumphoz fűződő viszonya mégis sajátos. A kormányfő egyértelműen politikai hasznot remél a kapcsolatból, olyannyira, hogy emiatt képes feladni legfontosabb külpolitikai alapvetését is. A magyar miniszterelnök az orosz–ukrán háború kapcsán sokat emlegette a „kispados Európa” képét. Érvelése szerint mivel az EU nem tud, vagy nem hajlandó egységes, monolit blokként tárgyalni Oroszországgal, képtelen érvényesíteni az érdekeit. Most azonban, hogy Grönland ügyében az Unió állam- és kormányfői találkozót hívott össze, a kormány álláspontja hirtelen megváltozott: ez már „nem uniós ügy”.

Orbán régóta lebegteti, hogy Trump, Vance vagy bármely magas rangú amerikai tisztségviselő a kampány során Budapestre látogat, sőt, a budapesti békecsúcsról sem mondott le teljesen. Úgy tűnik, abban bíznak, hogy ha ez megvalósul, egy amerikai úthoz hasonló PR-turnéra indulhatnak, ezzel erősítve a kompetens, kormányképes erő imidzsét. Nagyon mást ugyanis nem remélhet Orbán a Trumppal való barátságtól. Ezért az Európai Unió „rezidens vezetőedzője” feladta legfontosabb elvét.

Innentől válik egyre zavarosabbá a külpolitikai logika. Ha Orbán önmagára tényleg az Unió Dárdai Páljaként tekint, akkor rendkívül különös felfogás, hogy míg egyik pillanatban a pálya szélén tombol, amiért egy sérült játékosát nem engedik becserélni, a másikban már azt is megakadályozná, hogy a csapata egyáltalán pályára lépjen – pusztán azért, mert az ellenfél tulajdonosával baráti viszonyt ápol. Ez nem konnektivitás, de nem is értékalapú realizmus: ez nem több mint végtelen, számító pragmatizmus. Ez pedig hosszú távon fenntarthatatlan.

Ha abból indulunk ki, hogy a világ újra multipoláris, akkor egyszerűen megszűnik annak a lehetősége, hogy a kormányfő minden asztalnál más nótát húzzon. Amíg Stubb és Carney értékalapú realizmusa megoldást kínálhat a konfliktusokra, az orbáni recept meghasonlani látszik. Előbb-utóbb ugyanis vissza kell térnie a következetességnek a külpolitikába; a kijózanító ébredés kezelése pedig könnyen lehet, hogy már egy új kormány nyakába szakad.
 

Fotó: Facebook/Fekete Győr András