Ezért nem nézik már sokan az Oscar-díjkiosztót

Az Oscar-díj már réges-rég nem önmaga, de lassacskán saját árnyéka is kezdi lehagyni, így a kérdés az marad: mikor jár le az a bizonyos lemez?

Az idei Oscar-jelöltek kihirdetése óta eltelt néhány hétben az internetet ellepték a kihagyott esélyeseket és a meglepetésként bekerülteket számba vevő listák; mindegyiknél egy kérdés merül fel bennem: mikor lett ez az egész ennyire érdektelen?

Távol álljon tőlem a „régen minden jobb volt” mondásnak bármi fajta igazat adni, azonban a 90-es években észrevehető nézettségi trendnek (átlag 30-40 millió néző) manapság nyoma sincs, és ez legalább annyira köszönhető a nézőknek, mint a filmiparnak.

Habár a Filmakadémia mozgóképi ízlése eddig is kiszámítható volt, ebben az évtizedben pozitív meglepetést aligha tudtak okozni. Az Oppenheimer történelmi léptékű győzelmében is ott van a keserűség, hogy egy olyan film kapta a díjat, mely egy elismert rendező által készített történelmi-életrajzi alkotás, ráadásul az amerikaiak egyik legfontosabb találmányát veszi górcső alá. Annak ellenére, hogy az Oppenheimer egy végletekig jól megmunkált film, díjhajász mivolta tagadhatatlan. Mellette azonban vagy olyan művészfilmeket díjaztak, amelyeket a szélesebb nézőközönség közel egésze nem látott (Anora, CODA), vagy olyan alkotásokat, amelyek alig-alig képezik ma a diskurzusok részét (Minden, mindenhol mindenkor; Nomadland). Ez nem azt jelenti, hogy ezek a filmek lennének, csupán csak azt, hogy az akadémiai tagok - nyugdíjasklubra hajazó - ízlése az Oscar előtt kiosztott díjakkal kombinálva legtöbbször okafogyottá teszi az egész díjkiosztót.

Az Oscaron emellett az sem segít, hogy a nézőközönség és az akadémiai tagok között van egy igen széles szakadék, amely legtöbbször az azévi jelöltek és a legtöbb bevételt hozó filmek között mutatkozik meg. Habár ez az ellentét mindig is ott volt, volt egy időszak amikor nem tűnt annyira nagynak, mint manapság. Ez egyrészt annak tudható be, hogy a kasszasiker filmek minősége színvonaltalan, díjazhatatlan. Másrészt pedig annak, hogy a nézők nagy része az egekig emelt mozijegyárak mellett inkább a biztonságosabb, szórakoztatóbb opciókat választja. Ennek eredménye, hogy a jelöltek nem kapnak elég figyelmet a moziba járóktól, a pénztáraknál sikeresebb alkotások legtöbbje pedig beleesik az egyszernézős kategóriába, és ha kap is figyelmet, azt is maximum pár technikai jelölés képében.

Ez egyébként annak a váltásnak köszönhető, ami a COVID után végbement, ergo, hogy a nagyobb stúdiók már inkább a trendekre, az adaptációkra, a megbízhatóbb bejegyzett szellemi termékeire épülnek, semmint a kísérletezésre, az új megmutatásának vágyára. A legjobb példa erre a 2025-ös év, amikor világszerte a tíz legnézettebb film közül öt folytatás, négy élőszereplős remake/adaptáció volt terítéken, és volt az F1, ami meg egy igen népszerű sportágat vitt a mozivásznakra.

Ha mindez nem lenne elég, az utóbbi évek egyik legnagyobb botránya során kiderült, hogy az akadémiai tagok nem is nézték végig az összes filmet abban az évben, úgy jelöltek akármit is. Na most, ha egy filmkritikus felé szinte elvárás, hogy az éves filmtermés nagyobb részével (néha egészével) tisztában legyen, akkor egy akadémiai tagnak kutyakötelessége lenne legalább ugyanennyit megtenni.

Messze vagyunk már 1997-től, amikor a Titanic történelmi estéjén az érdeklődés elérte a figyelemre méltó, 55 milliós nézettséget, de hasonlóan elhagytuk az utolsó 30 milliós nézettség feletti évet (2017). Hogy idén milyen döntés születik, csak találgatni lehet, azonban az már biztos, hogy ez az év sem fog tudni a romok takarításán kívül sokat nyújtani. Az Oscar-díj már réges-rég nem önmaga, de lassacskán saját árnyéka is kezdi lehagyni, így a kérdés az marad: mikor jár le az a bizonyos lemez?

Szerző: Halmos Bálint