Timár Gábor: A vízvisszatartás próbája

A Charles ciklon áthaladása, az abból helyenként a sokévi havi átlagot elérő csapadékhullás kapcsán már előkerültek a „na, mennyit tartunk vissza belőle?” kérdések. Joggal: március utolsó hétvégéje óta nem volt az országot igazán megáztató eső. Ehhez a disputához szeretnék hozzátenni egy nézőpontot, és egyúttal azt is, hogy én mit várok a következő időszakban. Előre is elnézést, hogy a tiszai Alföldre fókuszálok: ott látom országosan is a nagyobb szárazodási bajt.

A ciklonból két módon érkezik hozzánk a víz. Az egyik, hogy „ránk esik”, a másik, hogy folyóink felső vízgyűjtője kapja, és a határt már árhullámként éri el. Mit tudunk ezzel kezdeni most? A talaj felső 30 centiméterének nedvességtartalma nyilván jelentősen növekszik, helyenként akár telítődhet is a talaj. Ez fontos, de úgy egyébként? Kevesebb víz folyik majd ki az országból, mint korábban?

Én ebben egyelőre észrevehető változást nem várok. Nem azért, mert ne indult volna meg az ez irányú tevékenység, hanem azért, mert egy koncepció elkészítése és a műszaki megoldások kivitelezése között több év telik el.

Amit viszont a lehető legárgusabb szemekkel fogok figyelni: a vízvisszatartó gondolkodás eljutott-e már az ágazatba? Mennyire látok olyan híreket, posztokat, beszámolókat, amelyekből kiderül, hogy a 12 vízügyi igazgatóságban hol és milyen kreatív ötletek születnek arra, hogyan lehetne minél több vizet visszatartani… bárhol. Legjobb nyilván „a tájban”, de ennek sokféle helyi megoldása van. Ha azt látom, hogy ezen pörögnek az agyak, akkor én már örülök.

Az első előrejelzések még 100–140 milliméter csapadékot mondtak a hétvége előttre a Tisza kárpáti vízgyűjtőjére (borítóképünkön). Összehasonlításként: ez a hazánk nagy részén az idén eddig lehullott csapadék bő harmada–szűk fele. Ebből a Felső-Tiszán akár az elsőfokú készültséget megközelítő vízszint is kialakulhatott volna. Úgy néz ki, ez elmarad. Pedig egy ilyen vízhozam hazánkba érkezése lehetett volna – és valamikor a jövőben lesz is – az „igazság pillanata”: hogy erre mit lépne a vízügy?

Leküldené a többletvizet, amilyen gyorsan csak lehet (az eddigi gyakorlat szerint), vagy megtöltené az ott már meglévő oldaltározókat, kivezetné alacsonyabb mezőgazdasági területekre? És ami nekem talán a legsokatmondóbb: kreatív módon bevetné-e a TIKEVIR-t (Tisza–Körös-völgyi Együttműködő Vízgazdálkodási Rendszer), vagyis a vizet a Tiszától a Körös-medencék felé továbbítani képes csatornahálózatot arra, hogy akár másodpercenként 40–80 köbméter vizet juttasson olyan területekre, ahol az elfér, és ahol a beszivárgás is megindulhat? Nem feltétlenül újabb beruházásokra gondolok: a meglévő infrastruktúra más célú, kreatív üzemeltetése is része lehet ennek a gondolkodásnak.

Amit most látok, hogy az állami természetvédelmi területeken – itt elsősorban a Hortobágyi Nemzeti Parkra gondolok – készen állnak a többletvíz fogadására, sőt ez már el is kezdődött. A mostani vízből minél több jut oda, annál jobb. Erre is figyelni fogok.

Azt azonban irreális várni, hogy a 2–4 éves intézkedési terveket tartalmazó koncepció kormány elé kerülésével egy időben annak minden eleme meg is valósuljon. Nem is ezt várom. Az abban foglalt gondolkodás alkalmazása az,amit szeretnék ebben a pillanatban. Azt szeretném látni, hogy a vízügyi ágazat már most másként tekint a megérkező többletvízre, mint korábban: nem elsősorban elvezetendő vízként, hanem megtartandó erőforrásként.

A végére még egy gondolat a ciklonról. A Charles a Bermudáktól délkeletre kialakult atlanti légörvényként indult, majd az Ibériai-félszigetet érintve jutott el Közép-Európába. A mediterrán térség nedvességben gazdag levegője is szerepet játszhatott a csapadékrendszer alakulásában. Nem a ciklon meteorológiai különlegessége a legfontosabb számomra, hanem az, amit a csapadék eloszlása és időzítése jelez: hosszú száraz időszakok között rövid idő alatt lehulló, jelentős mennyiségű csapadékra is fel kell készülnünk.

Vigyázó szemünket tehát vessük a mediterrán területekre is: ott hogyan készülnek fel az ilyen eseményekre, hogyan tartják vissza a vizet? És mindenekelőtt: hogyan gondolkodnak erről? Remélem, már mi is úgy.

A szerző okleveles geofizikus, geodéziai és térinformatikai szakértő, az MTA doktora, tanszékvezető egyetemi tanár

Fotó: Időkép