Csak a tűzoltás: Magyarországnak nincs lakhatási és hajléktalanstratégiája

Miközben az uniós tagállamok jelentős része – eltérő eszközökkel, eltérő sikerrel – legalább megpróbál valamiféle rendszerszintű választ adni a hajléktalanságra, Magyarország továbbra sem rendelkezik önálló nemzeti hajléktalanság-ellenes stratégiával. Ez márpedig nem technikai, hanem politikai természetű kérdés: elsősorban az akarat hiányából fakad.

Az European Social Policy Analysis Network (ESPAN) jelentése szerint az Európai Unió 27 tagállama közül 13 ország rendelkezik önálló, nemzeti hajléktalanság-ellenes stratégiával, míg más tagállamok regionális szinten, illetve a szegénység elleni átfogó stratégiák részeként kezelik a hajléktalanság kérdését. Ez nem pusztán technikai különbség: ahol van stratégia, ott a hajléktalanságot nem egyéni sorsok összességeként, hanem rendszerszintű kockázatként kezelik, és ennek megfelelően próbálnak rá hosszú távú, szakmai választ adni.

Németország 2024-ben elfogadott első országos cselekvési terve például világos politikai célt fogalmaz meg: 2030-ig meg kell szüntetni az utcán élést. A hangsúly nem a kríziskezelésen, hanem a megelőzésen, a tartós lakhatási megoldásokon és az intézmények közötti koordináción van. A stratégia kifejezetten összekapcsolja a lakhatáspolitikát a szociális ellátórendszerrel és az egészségüggyel, felismerve, hogy a hajléktalanság gyakran egészségügyi, mentális vagy addiktológiai problémákkal együtt jelenik meg. Mindehhez azonban érdemes hozzátenni: ez egy ambiciózus politikai vállalás, amelynek sikere nem a deklarációkon, hanem a következetes finanszírozáson, az önkormányzati végrehajtáson és a politikai akarat tartósságán múlik. Ezek nélkül ugyanis a legszebb stratégia is csak üres lózung marad.

Finnország ennél is messzebbre ment: évek óta következetesen a Housing First, azaz a „lakhatás először” megközelítésre épít. Ennek lényege, hogy a hajléktalanságot nem „kezelni”, hanem megszüntetni próbálják: az érintettek először stabil lakhatáshoz jutnak, és csak ezt követi a szociális, egészségügyi és munkaerőpiaci támogatás. Az ESPAN-jelentés szerint ez a modell nemcsak humánusabb, hanem hosszú távon költséghatékonyabb is, ráadásul Finnországban mérhetően csökkentette a tartós hajléktalanságot. A modell költséghatékonysága abból fakad, hogy a stabil lakhatás csökkenti a sürgősségi egészségügyi ellátás, a rendészeti beavatkozások és a krízisalapú szociális szolgáltatások igénybevételét, vagyis kevesebbe kerül lakást biztosítani, mint újra és újra kezelni az utcai lét következményeit.

Ugyanez a logika működik Franciaországban, Spanyolországban, Hollandiában és Portugáliában is. A kormány nem bízza a véletlenre a dolgot: feketén-fehéren leírják, melyik intézménynek mi a dolga, mennyi pénzt kap rá, és milyen határidőket kell tartania. A hangsúly mindenhol a lakhatási megoldások bővítésén, a kilakoltatások megelőzésén, valamint azon van, hogy senki ne kerüljön utcára kórházból, börtönből vagy gyermekvédelmi intézményből való kikerülés után.

Ami közös ezekben az országokban, az egy egyszerű felismerés: a hajléktalanság nem rendőrségi ügy, és nem is lehet megoldani pusztán segélyekkel. A tapasztalatok szerint ott érnek el sikereket, ahol a lakhatást, az egészségügyet és a szociális támogatást egyszerre, csomagban kapják meg az emberek. Ehhez viszont kell az állam is: nem lehet mindent csak a civilek vagy az önkormányzatok nyakába varrni, valakinek felülről is össze kell fognia a szálakat.

Magyarország: stratégia nélküli állapot

Nálunk viszont még az elvi alapú siker sem fenyeget: a jelentés szerint Magyarországnak sem országos, sem helyi szinten nincs valódi terve a hajléktalanság ellen. Nincsenek világos célok, senki nem vállalja a felelősséget, és nyoma sincs annak a hosszú távú elköteleződésnek, ami a probléma felszámolásához kellene.

Emiatt a segítségnyújtás legtöbbször esetleges: az állam gyakorlatilag magára hagyja a civileket és az önkormányzatokat, nem hangolja össze a munkát, és nem biztosít rá elegendő pénzt sem. A magyar rendszer így nem megelőzni próbálja a bajt, hanem csak fut az események után, és folyamatosan tüzet olt.

Ahol szűk a fogalom, ott szűk a politika is

A baj már ott kezdődik, ahogyan a hajléktalanságról beszélünk. Míg az Európai Unióban már hat különböző szintet különítenek el – az utcán éléstől a bizonytalan albérleteken át egészen addig, ha valaki a rokonai kanapéján húzza meg magát –, addig a magyar állam csak azt látja, aki már az utcán fekszik vagy éjjeli menedékhelyen alszik.

Pedig aki éppen a kilakoltatás szélén áll, vagy egy penészes, fűtetlen lyukban lakik, az ugyanúgy hajléktalan, csak még láthatatlan a rendszer számára. Ez nem csak játék a szavakkal: amit nem mérünk fel, arra nem is költünk. Így a magyar rendszer lényegében lemond arról, hogy akkor segítsen az embereken, amikor még meg lehetne menteni a lakhatásukat, és megvárja, amíg ténylegesen az utcára kerülnek.

Lakhatási költségek: az előszoba szélesedik

A hajléktalanság nem a semmiből jön, hanem a lakhatási válság utolsó állomása. A jelentés ezért figyelmeztet:

rengetegen állnak már a hajléktalanság előszobájában.

Az uniós adatok szerint a városokban élők tizedének elviselhetetlenül sokat kell fizetnie a lakhatásért: a jövedelmük több mint 40 százaléka elmegy a rezsire és a bérleti díjra. Magyarország ebben sajnos az EU-átlag felett teljesít. A legnagyobb baj, hogy miközben a lakásárak és az albérleti díjak az egekbe szöknek, a fizetések messze nem követik ezt a tempót.

A Habitat for Humanity adatai még ijesztőbbek: több mint 2,5 millió magyar él lakhatási szegénységben. Ez azt jelenti, hogy minden negyedik embernek gondot okoz a rezsi kifizetése, túlzsúfolt lakásban szorong, vagy penészes, romos falak között él. Ez az a hatalmas réteg, amely bármikor megcsúszhat a lejtőn, és az utcára kerülhet.

Szociális lakások? Csak a lemaradás

Az uniós jelentés szerint a hajléktalanság elleni küzdelem megnyerhetetlen szociális bérlakások nélkül. Magyarországon azonban ezen a téren is siralmas a helyzet: nálunk a lakások alig 2 százaléka szociális bérlakás, miközben az EU-ban ez az arány átlagosan 10 százalék felett van. Ráadásul nincs olyan országos szervezet vagy ügynökség, amely összefogná ezt a rendszert – maradnak a civilek és az önkormányzatok, akik szűkös keretekből próbálnak csodát tenni.

Jó példa erre az Utcáról Lakásba Egyesület (ULE). Ők nem csak egy éjszakára adnak ágyat, hanem valódi, tartós otthont kínálnak a bajbajutottaknak, amit intenzív szociális munkával támogatnak meg. A modell működik: aki biztos fedelet kap a feje fölé, az sokkal ritkábban csúszik vissza az utcára. De hiába a szakmai siker, ha a kapacitás véges: néhány száz lakás nem tud megoldani egy országos méretű válságot.

Budapestnek ugyan van már saját terve a hajléktalanság csökkentésére, de a szakma szerint a kormány támogatása nélkül ezek a kezdeményezések csak szélmalomharchoz elegek. A szociális lakhatás ugyanis csak ott működik igazán, ahol az állam nemcsak félrenéz, hanem aktívan szervezi és pénzeli a rendszert.

A rendszer hiányosságai a terepen

A rendszerszintű hiányosságok a terepen dolgozók mindennapi tapasztalataiban is visszaköszönnek. Orosz Annamária, az Utcáról Lakásba Egyesület (ULE) szociális munkása szerint a nemzeti hajléktalanság-ellenes stratégia hiánya napi szinten érzékelhető probléma.

„A mindennapi munkában ez folyamatosan megjelenik. Rengeteg segítségkérő e-mail érkezik olyan emberektől, akiknek bizonytalan a lakhatása, nem férnek el, vagy azért kerülnek utcára, mert a tulajdonos eladja a fejük fölül az ingatlant.”

Orosz szerint azonban a jelenlegi intézményi struktúra inkább konzerválja, mintsem megszünteti a hajléktalanságot.

„A szállók túlterheltek, hosszúak a várólisták. Az emberek sokszor egyik intézményből kerülnek a másikba – átmeneti szállóról családok átmeneti otthonába –, miközben a valódi kilépés az albérleti piacra szinte lehetetlen.”

Szerinte a kudarc oka nem a szakmai felkészültség hiánya, hanem a lakáspolitikai támogatás elmaradása. Hiába tudják a szociális munkások, mi lenne a megoldás, ha a rendszerből hiányoznak a megfizethető bérlakások: az önkormányzatok ahelyett, hogy szociális célra fordítanák az üresen álló ingatlanokat, inkább eladják azokat a piacnak.

„Ez alapvetően gyengíti a Housing First működését. Lakások lennének, de nincsenek bevonva a rendszerbe.”

Egy ponton túl a szociális munka mozgástere is elfogy. Orosz szerint itt válik világossá a különbség az egyéni segítségnyújtás és a rendszerszintű döntések között.

„Nem az eszköztárunk hiányzik, hanem a kapacitás. Lakások, stabil finanszírozás és kiszámítható környezet nélkül egy idő után nincs hova tovább lépni.”

A bizonytalan politikai és finanszírozási környezet a szociális szférát is közvetlenül érinti. Orosz beszámolója szerint előfordult, hogy támogatások megvonása miatt fizetés nélküli szabadságot vagy csökkentett munkaidőt kellett vállalniuk.

„Mindig arra törekedtünk, hogy az ügyfelek ebből a lehető legkevesebbet érezzék meg. Inkább mi vállaltuk a bizonytalanságot, csak ők ne maradjanak támogatás nélkül.”

Nemzetközi példák kapcsán Finnországot, Írországot és Portugáliát említi, ahol a Housing First a rendszer részét képezi.

„A kulcs az intenzív szociális munka és a hosszú távú utánkövetés. Nálunk sincs időkorlát: addig maradunk egy ügyfél mellett, ameddig szüksége van rá. Ezért működik” – mondta.

Mit ajánl az EU, és mi hiányzik Magyarországon

Az ESPAN-jelentés 17 konkrét ajánlást fogalmaz meg a tagállamok számára. Ezek az EU-ban már működő gyakorlatokra épülnek:

• nemzeti hajléktalanság-stratégia elfogadása;
• a Housing First megközelítések bevezetése;
• kilakoltatás-megelőzés és adósságkezelés megerősítése;
• intézményekből (börtön, kórház, gyermekvédelem) kikerülők lakhatási átmenetének biztosítása;
• a szociális bérlakás-állomány bővítése.

Mindez arra mutat rá, hogy a hajléktalanság kezelése nem merül ki stratégiák megírásában és ajánlások átvételében. A szakpolitikai keretek szükségesek, de önmagukban nem teremtenek lakásokat, nem bővítik a szociális kapacitásokat, és nem helyettesítik az állami jelenlétet a végrehajtás szintjén. Ott válik láthatóvá egy politika ereje vagy hiánya, ahol a döntéseknek konkrét következményeik vannak: a rendelkezésre álló bérlakások számában, a szociális munka finanszírozásában, az intézmények közötti együttműködés működőképességében. Amíg ezek nem változnak, a hazai ellátórendszer nem a megelőzésre, hanem a válsághelyzetek utólagos kezelésére fog korlátozódni.

Fotó: Unsplash