Miért nem tud szabadulni Magyarország a bős–nagymarosi vízlépcső örökségétől?

Több mint három évtized telt el a bősi erőmű üzembe helyezése óta, de Magyarország és Szlovákia máig nem tudott megállapodni a közös vízlépcső sorsáról. A nagymarosi beruházás leállítása a rendszerváltás egyik szimbolikus aktusa lett, ugyanakkor olyan politikai és társadalmi tabut teremtett, amely mind a mai napig bénítja a hazai vízenergia-fejlesztéseket.

A bős–nagymarosi vízlépcső története mára sokkal több, mint egy energetikai projekté: politikai szimbólum, a rendszerváltás öröksége, sőt játékelméleti példatár is. A történet 1977-ben kezdődött, amikor Magyarország és Csehszlovákia közös erőműépítésről állapodott meg a Dunán. A cél egyértelmű volt: tiszta energia, jobb hajózhatóság, szabályozott árvízvédelem. A nagymarosi vízlépcső azonban hamar a hazai ellenzéki mozgalmak céltáblájává vált. Környezetvédelmi érvek, politikai tiltakozások és a rendszerrel szembeni ellenállás keveredett benne, amely végül 1989-ben az építkezés leállításához vezetett – foglalta össze történetét a G7 podcast.

A döntés következményei azóta is érezhetők. Magyarország nem kap áramot a bősi erőműből, miközben a Duna magyar szakaszain csökkent a vízhozam. A szlovák fél a saját útját járta, és 1992-ben egyoldalúan üzembe helyezte az erőművet. A konfliktus a Hágai Nemzetközi Bíróságig jutott, de a végső rendezés máig elmaradt. Azóta is időről időre felmerülnek megállapodási kísérletek, de a politikai kockázatok miatt minden kormány elkerüli a végső döntést. A téma annyira toxikus, hogy még a Fidesz sem vállalta egy tavaly előkészített megállapodás aláírását.

Míg Ausztriában a Duna 12–13 milliárd kilowattóra áramot termel évente, és Norvégiában vagy Albániában a teljes áramtermelés több mint 90 százalékát vízerőművek adják, addig Magyarországon mindössze az 1 százalékot sem éri el a vízenergia részesedése. Pedig a szakértők szerint akár 10–12 százalék is lenne a hazai potenciál, nagyjából a paksi atomerőmű teljesítményének fele.

A bős–nagymarosi ügy azonban máig mérgezi a közvéleményt. Sok magyar szemében a vízlépcső a természet ellensége, a soha meg nem térülő beruházás szimbóluma. Holott a számítások szerint a nagymarosi erőmű 24 év alatt visszahozta volna a költségeit, sőt egyes elemzések ennél is gyorsabb megtérülést jeleztek. Mészáros Csaba vízügyi szakértő szerint a társadalom félretájékoztatása és a szakmai kommunikáció hiánya miatt alakult ki ez a negatív kép.

Tény, hogy a vízlépcsőknek vannak környezeti hatásaik. A halak vándorlását akadályozzák, befolyásolják a hordalék mozgását, megváltoztatják a vízminőséget és a folyómeder szerkezetét. De a modern technológiák (hallépcsők, hordalékgazdálkodási megoldások) ma már képesek enyhíteni ezeket a problémákat. Magyarországon a kiskörei vízerőmű példája mutatja, hogy a környezeti szempontok és az energetikai hasznok nem feltétlenül zárják ki egymást.

Ráadásul a klímaváltozás miatt a vízgazdálkodási kérdések egyre égetőbbek. Az aszályos Duna–Tisza közi területek vízpótlása, a szélsőséges árvizek kezelése vagy éppen a paksi atomerőmű hűtővíz-ellátása mind olyan feladat, amelyben a vízlépcsők szerepet játszhatnának. Az Adonynál és Fajsznál tervezett létesítmények papíron készen állnak, de a politikai ellenállás miatt évtizedek óta nem kerültek elő a fiókból.