Gondolatok a hatalom természetéről

Még egy egész ország felett demokratikus választással elnyert politikai hatalmat is intézményesült uralommá lehet alakítani, ha a társadalom tagjai elfogadják alávetettségüket, nem akadályozzák meg, nem lázadnak fel ellene.

„Ha a jogbitorlás és a visszaélések célja a zsarnoki hatalom megszerzése, s eme szándék a nép számára nyilvánvalóvá válik, a népnek joga és kötelessége az ilyen uralmat lerázni és sorsát, biztonságát jobb őrökre bízni.”

(Thomas Jefferson)

Évezredek óta foglalkoztatja a gondolkodó embereket a hatalom mibenléte, természete. Érthető ez, hiszen legszűkebb emberi viszonyainkban mi magunk is megtapasztalhattuk azt, hogy van valaki, aki képes arra, hogy ránk erőltesse akaratát, megcsináltasson velünk olyasmit, amit magunktól nem tennénk meg. Ugyanígy kisebb, nagyobb közösségekben – munkahelyeken, baráti társaságokban, civil szerveződésekben – szinte mindig felbukkan olyan személy, aki a személyiségével, tudásával, információival, kompetenciájával képes az emberek egy csoportját a befolyása alá vonni, ha a közösség tagjai elfogadják a befolyását, belenyugszanak abba, hogy egy valaki jóval nagyobb befolyással van a döntésekre, mint a többiek, sőt egy idő után képes meg is határozni a közösség akaratát.

Még egy egész ország felett demokratikus választással elnyert politikai hatalmat is intézményesült uralommá lehet alakítani, ha a társadalom tagjai elfogadják alávetettségüket, nem akadályozzák meg, nem lázadnak fel ellene. 

Pedig már az athéni demokrácia is azért vezette be annak idején a cserépszavazást, hogy száműzhesse a tekintélynek örvendő, ezért az embereket befolyásolni képes, és esetleg zsarnokságra törő polgárát a városállam közéletéből, még ha később fel is használták ezt a politikai riválisok eltávolítására is. Ki tudja, talán ebben a több ezer évvel ezelőtti demokráciát féltő intézkedésben gyökerezik a több európai nemzet alkotmányában rögzített ellenállás joga, ami alkotmányunkban, azaz még a NER alaptörvényében is szerepelt mindjárt az elején, a nemzeti hitvallás mögött akként, hogy „Senkinek a tevékenysége nem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetve kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és köteles fellépni.” 

Vagyis nemcsak jogosult fellépni ellene a polgár, hanem köteles(!) is, sőt, már az erre való törekvés(!) ellen is fel kell lépnie. 

De ne szaladjunk ennyire előre. Maradjunk még hatalom mibenléténél. A szakirodalom forrásai alapján hat típusát írja le: a jutalmazó, a kényszerítő, a törvényes, az azonosulási, a szakértői és a kommunikációs hatalmat. A könnyebb érthetőség kedvéért öntörvényűen kiragadok ezekre néhány példát közéletünkből.

A jutalmazó hatalom pozitív értékkel, jutalommal kedvez: állami díjakat, tiszti kereszteket oszt, gazdaságfejlesztő támogatásnak tűnő vissza nem térítendő állami támogatásokat, adókedvezményeket osztogat, amit a NER-be tartozó vállalkozó hűségük jutalmaként érzékelhetnek. 

A kényszerítő hatalom büntetéssel fenyegeti azokat, akik ellenállnak, akik nem akarnak a Nemzeti Együttműködés Rendszerében „szem lenni a láncban”. Lehallgatja a telefonjaikat, megfigyelés alá vonja őket, ha a nemzeti szuverenitásra nézve veszélyesnek tartják a tevékenységüket, a hatalmat „őrkutyaként” ellenőrizni akarók tevékenységét anyagilag beszűkítik, például lemondanak az országnak a Norvég Alapból járó évi több mint hatvan milliárd forintnyi támogatásról is csak azért, hogy abból négymilliárd se jusson a befolyásuk alá nem tartozó civil szervezeteknek, sajtóműhelyeknek. Orosz mintára lényegében külföldi „ügynöknek” bélyegzik azokat, akik szövetséges külföldi államokból fogadnak el anyagi támogatást tevékenységükhöz. Egy egész hivatalt állított fel erre a szuverenitásvédelemre, volt pártállami titkosszolgálati tiszttel megerősítve a stábot. De kényszerítő hatalmi eszköznek tekinthető az is, ahogy egzisztenciálisan lehetetlenítenek el olyan polgárokat, akik nemcsak hogy nem engednek a befolyásnak, hanem még ellen is állnak, például egy környezetvédelmi hatóság vezetőjeként egy akkumulátorgyár engedélyezési ügyében, vagy ügyészként egy nyomozás tisztességes lefolytatásában.

Ez a fajta ellenállás a NER-rel szemben könnyen állásvesztéssel járhat, ami egy karrierpálya lerombolását és egzisztenciális fenyegetettséget jelent, és ugyanakkor a hasonló beosztásban dolgozók számára pedig fenyegetettséget, ha követni akarná a bátor viselkedés példáját. 

A törvényes hatalom alatt leginkább a törvényalkotó hatalmat és az intézmények erejét érdemes megemlíteni. Kétharmados felhatalmazással Magyarországon szinte bármit megtehet a hatalmat gyakorló. Veszélyhelyzetet is kihirdethet, hogy azután rendeleti úton kormányozhassa az országot, biodíszletté silányítva a törvényhozó testületet, az Országgyűlést. Mivel még a hatalmát elvileg korlátozó alkotmányt is módosíthatja, tényleg bármit, talán csak a korábban megkötött nemzetközi szerződéseket nem fenyegeti egyelőre veszély, úgy tűnik, ezeket ma még tiszteletben tartja a hatalom: nem akarunk kilépni a NATO-ból, se az Európai Unióból, sőt, talán még akad olyan ügyész is a hivatalában, aki még Putyint is letartóztatná a Hágai Nemzetközi Bíróság elfogató parancsára, ha ide merészkedne. Persze, csak akkor, ha az uralkodó párthoz közel álló legfőbb ügyész nem akadályozná meg ebben.  

A szakirodalom azonosulási hatalomként írja le azt a jelenséget, ami az embereknek azon a vágyán alapszik, hogy azonosulni akarnak a számukra vonzó személyhez, közösséghez, politikai párthoz, amely persze ugyancsak befolyásolási hatalmat szerezhet fölöttük. 

A választások után ezzel is magyarázható a győzteshez húzás jelensége, vagy ha az uralmon lévő párt elveszíteni látszik a támogatottságát, a leváltására legesélyesebbnek látszó párttal még annál is jóval többen igyekeznek azonosulni, mint ahányan amúgy vonzónak tartanák azt.

A szakértői hatalomnak a tudás, a szakértelem, a tapasztalat, a kompetencia a forrása. A munkahelyeken is megtapasztalhatjuk, hogy egy-egy munka elvégzésekor kinek van nagyobb befolyása arra, hogy miként oldunk meg egy-egy feladatot: a főnöknek, akit a nyakunkba ültettek, vagy inkább a vezetői titulussal nem rendelkező nagy tudású kollégának? Talán ebbéli tapasztalatunk miatt bukkan fel időről időre az a vágy a magyar politikai életben is, hogy válságos időkben nemzeti összefogásra és olyan szakértői kormányra van szüksége az országnak, amely a pártpolitikai érdekeket félrerakva a problémák optimális szakmai megoldására összpontosít. 

Utoljára maradt a kommunikációs hatalom, amin nemcsak a tömegek véleményét befolyásolni képes média hatalmát kell érteni, hanem például azt az információs hatalmat is, amivel egy cég gazdasági teljesítményét befolyásoló várható törvénymódosításokról, bevezetendő adókedvezményekről, közbeszerzési pályázati kiírásokról lehet a versenytársaktól előbb információkhoz jutni. És itt most nem a jogsértő bennfentességre gondolok, hanem a nyílt eljárásban folyó jogszabály-előkészítő folyamatok figyelemmel kíséréséről. 

A média uralása, a kormányzati propaganda ugyancsak fontos része a kommunikációs hatalomnak. Ha a politikai hatalmat gyakorló párt uralja a közmédiát, a kis falvakat is elérő sajtót, ha a kormányzó párt hatalommegtartó érdekeinek alávetve működteti a társadalom széles köreit elérő közmédiát, ha az uralmon lévők politikai hatalmának megőrzését célzó kormányzati propagandát folytat valódi. korrekt tájékoztatás helyett, akkor már csak emiatt is kijelenthető: a kommunikáció célja a végrehajtó hatalom uralmának megszilárdítása, hosszú távú megtartása, az ellenzék választási győzelmi esélyeinek ellehetetlenítése – mégpedig költségvetési források felhasználásával. Ami ma már sokak számára természetes és elfogadott jelenség, pedig nem az. 

A végrehajtó hatalom nem költhetne egy fillér közpénzt sem a kormányzó pártot népszerűsítő politikai célokra, sem pedig a politikai ellenfele lejáratását célzó plakátkampányokra, sem pedig karaktergyilkos híradásokra a közmédiában. A 90-es, de még a 2000-es években ez is közhely számba menő evidencia lett volna, de ma már nem az, ma már indokolt időnként ezt is rögzíteni.

Visszatérve az alaptörvényben rögzített ellenállási jogra, ami elvileg alkotmányos lehetőséget ad a polgároknak a fellépésére, ha arra a meggyőződésre jutnak, hogy a kétharmados felhatalmazással visszaélve a kormányzó párt kizárólagosan birtokolja a politikai hatalmat. De lássuk előbb egyszerűen fogalmazva: mikor is alkotmányos a törvényeink szerint a hatalom gyakorlása? Akkor, ha az úgynevezett fékek és ellensúlyok jól működnek: ha a törvényhozó Országgyűlés törvényes eljárásban hozza meg az új törvényeket, és valóban ellenőrzi a kormányt, mint a végrehajtó hatalmat, például a költségvetési törvényt se szabhatja át a kormányfő szinte hetente saját kénye-kedve szerint rendeletekkel. De az Állami Számvevőszéket se vezethette volna egy percig se a kormányzó párt volt tagja, mert a kormányzat gazdálkodási tevékenységének szigorú elszámoltatását várja a számvevőktől a közvélemény, mint ahogy az ügyészség vezetőjével szemben is követelmény a pártoktól való függetlenségnek még a látszata is. 

Ugyanez a követelmény a bírósággal szemben is: pártokhoz semmilyen függelmi kapcsolat nem fűzheti. Régen ezek a követelmények is alapvetően elfogadott tételek voltak a magyar politikai élet minden fontos szereplője számára, ma már nem azok. Ezért kell rögzíteni itt is.

De miért is nem jó az, ha totális hatalom uralkodik felettünk? Magyar népmesék szólnak az igazságos Mátyás király történeteiről, amelyekben a jó mindig elnyerte méltó jutalmát. Azért nem jó, mert ahogy a magánéletünkben is nehezen viseljük el, ha valaki ránk kényszeríti a hatalmát. És olyan munkahelyeken szeretünk dolgozni is, ahol demokratikus légkör uralkodik, ugyanúgy a társadalmi életben se szeretjük, ha alávetettként kezel a hatalom bennünket, ha nem tisztességes körülmények között kell versenyeznünk cégünkkel egy-egy közbeszerzési megbízásért, mert a befolyás hatalma érvényesül nemcsak az elbírálásban, de már a pályázat kiírásában is. Nehezen viseljük el, hogy ha nem érvényesül a társadalmi igazságosság a szociálpolitikában, ha a közoktatás területén nincs biztosítva az esélyegyenlőség, ha a szegény ember érdekérvényesítő képessége a nullához közelít szinte minden területen. És még sorolhatnám hosszan, hogy a társadalom alsó rétegei milyen területeken élik meg kiszolgáltatott alattvalóként nap mint nap a Nemzeti Együttműködés Rendszerének működését.

Nem véletlen az, hogy egyes országokban két ciklusban maximálják a miniszterelnöki mandátumot.

Talán mert ennyi idő alatt még nem lehet úgy bebetonozni politikai hatalmat, hogy az demokratikusan leválthatatlanná váljon. Tudósok is kimutatták, hogy a hosszú ideig, túlságos erős hatalommal rendelkező személynek megváltozik az agyműködése, ezáltal torzul a személyisége. Egy idő után ezek a vezetők érzéketlenné válnak az emberi fájdalmak iránt, nem képesek átérezni a döntéseik következményeként jelentkező emberi fájdalmakat. Nehezen képzelhető el ugyanis, hogy egy normálisan gondolkodó vezető, akinek még nem torzult a személyisége a régóta gyakorolt uralkodása hatására, vajon felhasználná-e hatalmát arra, hogy egy barátja szállodavagyonának értékét növelő felújításra 17 milliárd forintot adjon ajándékba az adófizetők pénzéből, az államkasszából ahelyett, hogy ezt a pénzt közoktatásra vagy az egészségügy fejlesztésére fordítaná. Vagy egy keresztény értékeket valló kormányfő – aki képes megérteni Jézus tanításait – vajon két vasárnapi istentisztelet között fordítana-e sok-sok milliárdot templomfelújításokra, miközben magyar gyerekek éheznek a nyomortelepeken.

És akkor arról még nem is esett szó, hogy a korlátlan, fékek és ellensúlyok nélküli hatalom miként hajlamosít a korrupcióra...