A közkatonák szintjén ideológiai meghatározottságról beszélni értelmetlen – viszontválasz Ungváry Krisztiántól

Köszönettel tartozom Molnár Attilának. Észrevételei ugyanis alkalmasak arra, hogy néhány közkeletű tévedést tisztázni lehessen.

Molnár állítása szerint az ostromot követően a német-magyar erők utolsó mentsvára csakis a hatalmas emberáldozatot követelő kitörés lehetett. Ez tévedés. A német-magyar csapatok meg is adhatták volna magukat kitörés nélkül. Ez nem utólagos okoskodás, hanem konkrétan ezt tette a magyar tisztek jelentős része. Túl későn ugyan, de ezt tette egyébként Sztálingrád vagy Königsberg német parancsnoka is, van tehát példa arra, hogy egy német tiszt belátja azt, hogy a további ellenállás értelmetlen.

Molnár állítása szerint tévedés egy a 20. század közepének politikai felfogásáról szóló eseménybe a 21. század elveit interpretálni. Én azonban nem ezt tettem, hanem azt kértem a 21. század interpretálóin számon, hogy az általuk hangoztatott nemzetiszocialista interpretáció helyett igazán foglalkozhatnának azokkal a 20. század közepi tényekkel is, amelyek a kitöréssel kapcsolatosak. Az ugyanis, hogy „Budapesten Európát védték”, nem más, mint egy náci propagandaszólam, ami már 1945-ben sem volt igaz. Ugyanez igaz arra az állításra is, amely szerint a kitörés alternatívája „a harc nélküli lemészárlás” lett volna. 

Azt, hogy ez mennyire nem így van, leginkább az bizonyítja, hogy még a kitörés során is ejtettek a szovjetek hadifoglyokat – akiknek azonban sokkal kevesebb túlélési esélye volt a több napos bolyongás után életben maradni, mint lett volna akkor, ha rendezett módon kapitulálhatnak.

Molnár szerint téves az az értékelés, hogy a túraszervezők neonáci nézeteket képviselnének, mivel szovjet és amerikai egyenruhákkal is lehet találkozni. Ez ugyan igaz, azonban nem az egyenruhák jelentenek itt problémát, hanem a kitöréssel kapcsolatos állítások, amelyek ahogyan erre az előbbi bekezdésben is utaltam, azonosak a náci propagandaszólamokkal. Pedig nyitott lett volna a lehetőség arra, hogy ha már minden virág virágzik, akkor a szervezők a II. világháború céljával és értelmével kapcsolatosan az USA vagy a Szovjetunió interpretációját is megjelenítik, nem csak a korabeli nemzetiszocialista propagandát. Az, hogy erre még csak kísérletet sem tettek, egyértelmű értékválasztás.

Molnár Attila felveti azt, hogy a német egységek egy része „náci ideológiával átszőtt” míg a Wehrmacht nem az – miközben én semmilyen ezzel kapcsolatos állítást nem tettem. Azonban, ha már ez felmerült, akkor itt is érdemes leszögezni, hogy a közkatonák szintjén ideológiai meghatározottságról beszélni értelmetlen. Azok a német tisztek pedig, akik részt vettek a kitörésben részben nyilván azonosultak a rendszerrel, részben nem, de részvételüket alapvetően az szabta meg, hogy parancsra cselekedtek. 

Más kérdés, hogy például a 8. SS-Lovashadosztály bizonyos tisztjei vagy a budapesti Gestapo ugyanazokat a felségjelzéseket és egyenruházati kiegészítőket hordta, mint a többiek, miközben ők súlyosan érintettek voltak korábbi tömeggyilkosságokban. 

Megint más kérdés, hogy a Wehrmacht tisztjei között is akadtak olyanok, akik azonosultak a nácizmussal. A szervezők feladata, hogy a „hagyományőrzés” az ő hagyományaikra ne terjedjen ki, ez azonban óhatatlanul sikertelen akkor, ha a programjukat náci propagandaszólamokkal hirdetik.

Igencsak csodálkozom azon, hogy Molnár Attila bővebb magyarázatot kér arra, hogy miért „választotta” a német katonaság a kitörésben való részvételt. Nos, ez a németek oldaláról nem választás kérdése volt. Parancsot kaptak rá, és a német tisztek még a kitörés során is adott esetben agyonlőtték azokat a katonáikat, akik meg akarták adni magukat. Erről épp német forrásból vannak tanúvallomásaim. Ezzel szemben Molnár Attila kérdésének második fele, amely szerint miért akartak magyar egységek a németekkel együtt mozogni, már maga is hamis látszatot kelt. A magyar egységek messze túlnyomó többsége ugyanis nem akart a németekkel együtt mozogni, hanem hátra maradt, megadta magát a szovjet csapatoknak vagy horribile dictu a szovjet csapatok oldalán harcolt.

Ténykérdés, hogy a kitörés egy rosszul megszervezett, felelőtlen és öngyilkos katonai akció volt. Mindezt nem én gondolom így, hanem már a résztvevő német katonatisztek is így látták. Visszaemlékezéseiket több írásomban is nyilvánosságra hoztam már. Pfeffer-Wildenbruchnak ezt a hadműveletet vagy sokkal korábban végre kellett volna hajtania, vagy vállalnia kellett volna azt, hogy miután a további harc teljesen értelmetlen, megadja magát. 

Ezzel mindenképp elért volna legalább annyit, hogy több mint tízezer család a háború után viszontláthatta volna fiát vagy apját. Azoknak, akik 1945 folyamán kerültek szovjet hadifogságba, az ezzel kapcsolatos statisztikák szerint kb. 80%-a élte túl a háborút – az arány azonban azoknál, akik zárt egységben és rendezett körülmények között adták meg magukat, ennél is nagyobb.

Nem mellesleg Pfeffer-Wildenbruch nem kapott a kitörésre parancsot - sőt ezt kifejezetten megtiltották neki. Csak annyit kellett volna tehát tennie, hogy tartja magát ahhoz, amire utasítást kapott, nevezetesen, hogy kitart Budapesten addig, amíg ehhez eszközei vannak. Ezek elfogytával pedig vállalnia kellett volna a konzekvenciákat, azaz a kapitulációt. Mivel ezt saját személyére nézve kockázatosnak tartotta, embereit belehajszolta egy értelmetlen mészárlásba, majd ezt látva az első adandó alkalommal megadta magát. Amennyiben ez olyan magatartás, ami Molnár szerint csak a 21. századból nézve visszataszító, akkor attól tartok, mást értünk az alapvető és évszázadokon átívelő etikai elvárásokon.

Ungváry Krisztián, történész

Címlapkép: kitorestura.hu