Próbáljuk meg mégis! Aláírás: szerető unokád
A Nemzet Hangja eredményhirdető nagygyűlésén Magyar Péter külön is szólt a fiatalokhoz, akik közül sokaknak vannak a politikáról másképp gondolkodó vidéki szüleik és nagyszüleik. Nekik azt üzente: szeressék a rokonaikat, és ne harcoljanak, ne vitázzanak velük, de mondják el nekik, miért fontos a fiatalok számára a változás, és kérjék a segítségüket. Véleménycikkünk szerzője ennek kapcsán írt egy fiktív levelet a távolból a fideszes nagymamájához.
Drága Mama!
Belesajdul a szívem, de a helyzet idén úgy alakult; nem tudok hazalátogatni húsvétkor. Mennyivel jobb lenne a cseresznyefa alatt megterített színpompás családi asztalnál falatozni a sonkát és a főtt tojást! De idén sajnos nem jut más, csak a nyomasztó londoni szürkeség és az eső. A végeláthatatlan eső. Anyának is fáj, tudom, bár nem mondta, de tisztán hallottam a hangjában az elfojtott könnyeket.
Tudom, régen beszéltünk, a bűntudat minden nappal egyre jobban mardossa a lelkem, de a telefon mintha ólomból lenne, az ujjaim pedig kőből. Ismerem a véleményed, sokszor elmondtad már. Nem kellett volna elköltöznöm Magyarországról, semmi okom nem volt rá, csak hagytam, hogy „azok” esztelen módon átmossák az agyam. A szüleim és a pénzéhes, elvtelen, hazug politikusok, ők tehetnek a döntésemről. Nem a magyar kormány, nem az ország állapota, hanem a saját lányod és vejed.
Gyűlölöm magam érte, de csak ennyit bírt a lelkem: kétségbeesetten keresem a türelmet, a megértést és az empátiát, de csak fásultságot találok. Szeretnék beszélni Veled, de nem tudom tovább viselni az ütéseket: túlságosan fáj.
Nem tudom még egyszer meghallgatni, hogy miért tévedek, képtelen vagyok elviselni, hogy „az nem is úgy van” meg „Orbán Viktor sosem”. Esedezve kérlek, nyisd ki a szemed!
Elfogytak a szavaim, amikor a magyar egészségügy állapota helyett a saját testvéred felelőtlenségét okoltad a halálos diagnózis miatt.
Miről beszéljünk egymással? Hogyan beszéljünk egymással? Pusztába kiáltott szó minden szavam, én pedig bevallom, elfáradtam. A beteg unokád, az én testvérem számára nincs létfontosságú gyógyszer a kórházban – ha ez sem elég, mi fogja felnyitni a szemed? Tudom, hogy szeretsz, a szavaid azonban apró, mérgező nyilakként fúródnak a bőröm alá: kioktatsz, lekezelsz, sajnálkozol. Minden csendes, tintafekete éjszaka elkerülhetetlen, mardosó kínja a honvágy, Te mégis engem hibáztatsz a költözésért.
Próbáljuk meg mégis. Emlékszel a régi ház hatalmas, gangos folyosójára? Emlékszel a nyári szellő csendes susogására az ablak alatt? Emlékszel a városligeti sétákra langyos alkonyokon? A bújócskára a bokrok között? A kézfestésre, a mondókákra, a homokvárra? Én igen.
Csak annyit szeretnék kérni Tőled, lépj eggyel közelebb és vedd észre a Feléd nyújtott kezet, én vagyok az.
Szerető Unokád
Fotó:Pixabay
